... védekezése és magyarázkodása nem enyhített Mózes haragján, sőt erősítette azt. Az bálvány aranyborjú nem csak úgy lett. Maga Mózes így emlékezik a történtekre utólag:

„Amint megláttam, hogy vétkeztetek Istenetek, az Úr ellen, mert borjúszobrot készítettetek magatoknak, és hogy milyen hamar letértetek arról az útról, amelyet megparancsolt nektek az Úr, megragadtam a két táblát, ledobtam a két kezemből, és összetörtem a szemetek láttára. Azután odaborultam az Úr elé…” (5Móz 9,16–18)

„Mert megrémültem attól az izzó haragtól, amelyre fölgerjedt ellenetek az Úr, és ki akart pusztítani benneteket. De ezúttal is meghallgatott engem az Úr. Áronra is nagyon megharagudott az Úr, és őt is el akarta pusztítani, így hát Áronért is imádkoztam akkor.” (19–20)

Isten ítélete bizony súlyos. Nekünk, mai embereknek nehéz elfogadni, hogy halálbüntetés járt akkor a bálványimádásért. A zsidó népnek meg kellett tanulnia, hogy egyedül csak a láthatatlan és kiábrázolhatatlan élő Istenben bízzon, törvényeit hűséggel megtartsa, mert csak akkor teljesedik be rajtuk az ígéret: Ábrahám, Izsák és Jákób Istenének áldását hordozzák majd a népek között, hiszen arra választotta ki őket, hogy papok királysága és szent nép legyenek. Az első nagy találkozásnál és a törvényadásnál (2Móz 19–20), a szövetségkötéskor fogadalmat is tettek arra, hogy megtartják rendelkezéseit (24,3–8). Hamar elbuktak. Azután most gyászolnak. Mert Isten válasza a tettükre az, hogy nem megy velük tovább. Egy angyalát küldi majd, hogy vezesse őket az ígéret földjére. Ígéret földje Isten jelenléte nélkül? Lehetetlen. Mózes első haragja után, fent, a hegyen már engesztelésért könyörög Isten előtt. Nem a kívülálló közbenjárása ez azokért ott, lent, a bűnösökért, hanem közösséget vállalva egy velük. Sőt alkudozik is (kicsit Ábrahámhoz hasonlít). Ha Isten nem bocsátana meg, akkor önmagát ajánlja eltörlésre népe helyett. Menteni kell a helyzetet.

„Az Úr így felelt: Megnyugtat téged, ha az orcám megy veletek? Mózes erre mondta neki: Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket!” (5Móz 33,14–15)

Menjünk föl a hegyre! Mindegy, milyen magasra, egy dombocskára, de magasabbra a hétköznap gondjainál, mindennapi bűneinknél feljebb. Isten nem ott lakik, nem magaslatokon vagy az égben, de a magasságban. (A mélységben is, persze.) Emelkedjünk föl, nézzünk föl, emeljük hozzá a szívünket! És ne csak magunkért, hanem mások bűnéért is. Nekünk nem egy angyalt, hanem Fiát küldte, az igaz Közbenjárót. Előtte mi sem védekezhetünk úgy, mint Áron, hogy gonosz ez a nép. És mi?