Jézus a feltámadás új fénnyel ragyogó reggele után, a hét első napján (vasárnap) megmutatta magát azoknak, akik életében kísérték: az asszonyoknak, a tanítványoknak, majd egy héttel később az elkéső Tamásnak is (vö. Jn 20). Ezek után a legelső találkozás helyszínére, Galileába, a Tibériás-tengerhez (Genezáreti-tó) mentek, ahol a régi időket felidéző, mély találkozást éltek át a Feltámadottal. Péter a csodálatos halfogás után a vízbe vetette magát, majd az Úrhoz úszott, aki megvendégelte őket, hiszen a parton „parazsat láttak ott, rajta halat és még kenyeret is” (Jn 21,9)

. „Ez már a harmadik alkalom volt, hogy Jézus megjelent a tanítványoknak, miután feltámadt a halottak közül.” (Jn 21,14)

Mindegyik evangéliumban feljegyezték, hogy az utolsó vacsora alkalmával Jézus előre megmondta Péternek: meg fogja tagadni Mesterét: „Az életedet adod énértem? Bizony, bizony, mondom neked, mire a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem.” (Jn 13,38) Ez be is teljesedett: Péter háromszor tagadta, hogy Jézus tanítványa lenne (vö. Jn 18).

A csodálatos halfogás és bensőséges étkezés után az élő Krisztus háromszor kérdezi meg hitvalló és tagadó tanítványától – aki minden tanítvány képe és mintája is lehet –, hogy szereti-e őt. Majd korábbi fogadkozására visszautalva előrevetíti az apostol tanúságtévő halálát is. Ünnepi elmélkedésünket Augustinus szavai kísérjék: „Ilyen véget ér a tagadó és szerető, az elbizakodottan fennhéjázó, a tagadással elterült, a sírással megtisztult, a szenvedéssel koronázott. […] Az kellett ugyanis, hogy előbb Krisztus Péter üdvösségéért, azután Péter Krisztus hirdetéséért haljon meg.”

Ágoston szerint: „A hármas tagadásért hármas vallomást adott vissza.” Húsvéti hittel és örömmel mondjuk mi is: „Szeretlek, Uram, erősségem!” (Zsolt 18,2)