Amikor a teológiára jelentkeztem, szintén mellém álltak. Noha már nincs felém jogi kötelezettségük, továbbra is mindenben számíthatok rájuk.

Mi indította a teológia felé?

Gyermekkoromban, bár még nem érthettem a jelentőségét, gyakran mondogattam: egyszer pap leszek. A középiskolai éveim alatt visszatekintve az életemre megértettem, hogy a nevelőszüleimet – és tőlük azt a mérhetetlen törődést és szere tetet – nem véletlenül kaptam. Az isteni gondviselés iránti hála vált minden szolgálatom kiindulópontjává. Ő már a születésem előtt is vigyázott rám. Negyedik gyermekként senki sem várt engem, sőt szülőanyám környezete úgy tudta, hogy „daganata” van. Hiába próbálta eltitkolni – vagy hasa elkötésével megszüntetni – a várandósságát, végül mégis világra jöttem.

Hogyan találtak egymásra a párjával?

A sok formálódás és áldás mellett ezért vagyok a leghálásabb a teológiának: itt ismerhettem meg a feleségemet. Egy beszélgetést sok találkozás követett, és hamar egymásra találtunk. Tíz hónap múlva megkértem a kezét. Másfél év ismeretség után kötöttük egybe az életünket. Sokan gyors döntésnek tartották, de mi átgondoltuk, és imádságban bíztuk Istenre a közös jövőnket.

Tanulmányai közben szolgálatot is vállal. Miként formálja ez a hivatásképét?

Lassan egy éve szolgálok Bácsalmáson, a presbitérium kérésére és az esperes jóváhagyásával. A feleségemmel nemrég költöztünk be a parókiára. Kéthetente prédikálok, és konfirmációs felkészítőt is tartok a fiataloknak. Az élményeim és a hozzám elérő visszajelzések csak még bizonyosabbá tettek abban, hogy a gyülekezeti lelkipásztori munkára szól az elsőd leges elhívásom. Ebben és ezen felül is olyan embereken szeretnék segíteni, akik az élet perifériájára kerültek valamilyen ok miatt. Több alkalommal megfordultam már a váci fegyházban és a Kozma utcában, ahol életfogytiglanra ítéltekkel is találkozhattam. A beszélgetéseink hetekig velem maradtak. Jó volt látnom, Isten hogyan munkálkodik akár a börtön falain belül is. Ebben a zárt világban sok büntetés-végrehajtási munkatárs nem örül annak, ha né melyek jót szeretnének tenni a fogvatartottakkal. Külön engedéllyel egyszer mégis hirdethettem az Igét a megszokottnál nagyobb létszámú közösségnek. Ez az ajtó később ugyan bezárult előttem, de ezzel párhuzamosan Isten a gyülekezeti élet felé terelt. A jelenlegi helyemen sokan várnak – jó reménységgel vagyok afelől, hogy a teológia elvégzése után itt folytathatom majd azt, amit elkezdtem. Akárhogyan is, elsősorban mindig lelkipásztor szeretnék lenni.

Milyen szándékkal fáradozik a Nem feledlek! Gyermekvédelmi Alapítvány létrehozásán?

Külön öröm, hogy ez nem az én magánküldetésem – már többen is elköteleződtek az ügy mellett. A társaimmal azt fogalmaztuk meg, hogy hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű, elsősorban családjukat nélkülöző gyermekeknek és az őket gondozóknak segítenénk nehézségeikben. Sajnos vannak olyan helyzetek, amikor egy édesanya megfeledkezik méhe gyümölcséről, Isten részéről azonban ilyenkor is ott áll az ígéret, amelyet a vezérigénknek választottunk: „…én akkor sem feledkezem meg rólad!” Ezt vágyjuk továbbvinni, megvallva, hogy valójában nem mi segítünk – mi csupán a szeretet Krisztusra mutató eszközei lehetünk az evangélium hirdetésében. Hiszem, hogy egyre többen leszünk, és Isten így sokakat felhasznál majd ebben a szolgálatban.