... hagynak bennünk azok az események, amelyekről nemcsak hallottunk, hanem amelyeknek közvetlen tanúi voltunk. Ha nem mi voltunk is a szereplői, de jelenlévőként láttuk. Különösen azok maradnak meg emlékezetünkben, amelyek gyermekként vagy fiatalon értek minket, és a történtek, a benne megjelent indulatok és érzelmek mély benyomást tettek ránk. Az érzést évtizedekkel később is fel tudjuk idézni.

Az ifjú Saul, aki talán még csak növendék vagy pályakezdő farizeus volt akkor, hatása alá kerülhetett annak, ahogyan István diakónust kivégezték. Ő csak a megkövezők ruháit őrizte, de helyeselte a halálos ítéletet, egyetértett vele. Később maga is beállt azok közé, akik vallásuk védelmében üldözték a keresztyéneket. Sőt, kifejezetten fanatikussá vált.

„Saul pedig az Úr tanítványai elleni fenyegetéstől és öldökléstől lihegve elment a főpaphoz, és leveleket kért tőle Damaszkuszba a zsinagógákhoz, hogy ha talál olyanokat, akik az Úr útjának követői, akár férfiakat, akár nőket, megkötözve vihesse azokat Jeruzsálembe.” (ApCsel9,1–2) Látszólag tehát semmi hatása nem maradt annak, amit láthatott a vértanú István arcán: ragyogott rajta Isten fénye.

Később azonban, azon a damaszkuszi úton, mégsem egészen váratlanul, mégsem minden előzetes élmény nélkül érte őt Jézus megszólítása, a világ világosságának megjelenése, akire István a szenvedései közben feltekintett. A mártír halála magvetés volt a szívében, bár ő ezt nem tudta. Az, ahogyan a Lélekkel és kegyelemmel megtelt Krisztus-követő meghalt, mégiscsak nyomot hagyott Saul lelkében. Előtörhetett lelke tudattalan rétegeiből a döbbenetes emlék és valóság: létezik az, hogy valaki irgalomért imádkozik az őt gyűlölők számára fájdalmai és az ellenséges kőzápor közepette.

Felidézhette Saulban ezt az élményt az, amikor „hirtelen mennyei fény ragyogott fel körülötte” (9,3). Valami hasonló, mint ami a halálba menő István arcán visszatükröződött. Olyan benyomás volt az, amely fellazította a szíve talaját arra, hogy felismerje és meghallja Jézust, és engedjen neki. Ez feltételezés csupán. Nem tudjuk pontosan, mi zajlott le Saulban a pálfordulásnál. Nem részletezik itt azt a három napot, amíg vakon, böjtölve és imádkozva megfordult benne minden, és egészen átalakult az élete.

De azt sem mindig tudjuk, bennünk mi zajlik, amikor Isten Lelke megállít, és más útra térít minket. Az bizonyos, hogy minden nagy fordulatnak és döntésnek van előtörténete. Adjon Isten minél több Istvánhoz hasonló, Lélekkel teljes embert, aki készíti az utat Jézushoz, és nyomot hagy a környezetében élők lelkében!