Épp a Ráday Ifjúsági Napokon beszélgetünk. Mi a lényegük ezeknek a keresztyén eseményeknek?

Aki fiatalon elköteleződik Isten mellett, olyan úton indul el, amelyen kevesebb a kitérő és a bukkanó. A tinédzserkor és az egyetem befejezése közötti időszakban formálódik a leginkább a világról alkotott elképzelésünk. A mai társadalom üres ígéretekkel akarja eladni nekünk a szabadságot, és ha hiszünk neki, az végül olyan mélységekbe lök, ahol óhatatlanul sérülünk mi magunk is, és mindenki más körülöttünk. Viszont ha valaki már fiatalon megtapasztalja, milyen Jézussal élni, akkor tudni fogja, hogy az igazi boldogságot Istennél kell keresni.

Hogyan tapasztalja meg Istent a mindennapokban?

Isten újra és újra megmutat nekem jó néhány Igét, az egyik ilyen Ábrahám elhívása. Mert az ősatya azt a hitet ragadta meg, amelyet nekem is sugall az Úr. Nincs szükség rá, hogy lássam, hova tartunk pontosan, mi áll előttem, csak mondjak igent a következő lépésre Istennel. Mintha vakon mennék el oda, ahol ő vár. Használja az értelmünket, de a döntéseinknek nem csupán ez az alapja, hanem a bizalom benne. Másképp alakult volna az életem, ha a saját elmém után megyek, és nem hagyom rá magam. Látom a munkáját a gyermekeimen is, mennyire nyitottak Istenre. Sokkal gyorsabban jutnak el mély, hitbeli felismerésekig. Bizonyos dolgokban érettebben gondolkodnak, mint én valaha.

Nem áll messze a művészettől sem. A verseiben megjelenik a hite is?

Az első versem egy mély beszélgetés nyomán fogalmazódott meg bennem. Akkor ott azt éreztem, elbeszélünk egymás mellett, utána otthon kiírtam a gondolataimat magamból. Ahogy ez versformát öltött, tudtam: ez nem az enyém, én nem tudok verset írni, Isten mutatkozott meg benne. Azóta is úgy gondolom, valahányszor születik egy művem, azt nem egyedül én írtam, közösen az Úrral.

Hogyan jelenik meg a munkájában Isten?

A Ráday Házban, a Dunamelléki Református Egyházkerület felsőoktatási diákotthonában dolgozom. A mi feladatunk karbantartani ezt az intézményt, ez ad keretet az itt folyó nagyszerű lelki munkának. Egyébként az itteni vezetőim az elsők, akik nemcsak nem ellenzik, hogy az ember foglalkozzon a hitével, hanem kifejezetten segítik is.

Vannak heti nagyobb áhítatok, és egy szűkebb lelki lehetőség is minden reggel, munkakezdés előtt. Ma a vállalkozói szférának a célja a minél nagyobb profit. De azt nem ismerik fel, hogy a munkavállalóik testi és lelki egyensúlya mennyire kihat a teljesítményre. Annyira el vagyunk havazva a munkahelyeken, hogy az igazán értékes dolgokra nem tudunk időt szánni. A leterheltség miatt nem alakulnak ki mély szeretetkapcsolatok, nincs időnk egymásra.

Mit tart a legfontosabbnak az életben?

Azt, hogy a fiatalkorban kialakult szabad gondolkodást megőrizzük a későbbiekben is, és egész életünkben megmaradjon a nyitottságunk a világra, a kíváncsiságunk. Örülni kell az élet apró és nagy dolgainak, az Úrtól kapott kegyelemnek, új életnek, de egy virágnak vagy egy mosolynak is. Ne szürküljünk be, ne váljunk közönyösekké, ezzel az életre és Jézusra mondanánk nemet!

Hogyan formálódott az Isten-kapcsolata az évek alatt?

Egyetemista voltam, amikor hiányérzet, elégedetlenség fogalmazódott meg bennem. Volt elképzelésem a boldogságról: ha majd lesz feleségem, családom, azzal megoldódik minden. Aztán ez bekövetkezett, és továbbra sem javult semmi. Amikor megtértem Istenhez, éreztem, hogy belül elkezdődött a csoda. Egyetem után úgy gondoltam, teljes időben szeretném szolgálni őt. De az Úr finoman rávezetett: az én utam másfelé visz, dolgozzak csak erdőmérnökként, aminek tanultam. Majd presbiterként rá kellett jönnöm, a szolgálat nem feltétlenül olyan, mint ahogy én azt először elképzeltem. Később Isten elhívott egy szabadkeresztyén gyülekezetbe, ahol megmutatta, nem az a lelkészség, ha a nap huszonnégy órájában igei szolgálatot végzek. Sokszor többet érnek az apró, Isten által elénk adott cselekedetek. Figyelni, meghallgatni, erősíteni, bátorítani, szeretni örömmel, minden keserűség nélkül.