Jázon tényleg nem akart összeverekedni Zakaival. Csak valahogy úgy alakult. Persze, ha ők ketten egymás közelébe kerülnek, valahogy mindig úgy alakul, hogy verekedés lesz a dologból. Zakai apja tanította a fiúkat a zsinagóga melletti iskolában, a Könyv Házában. És hát igaz, ami igaz, Jázon nem nagyon szeretett oda járni. Pedig Betuél, Zakai apja nagyon kedves ember volt, mindig csak jót akart mindenkinek. Jázonnak is, azért ragaszkodott hozzá, hogy rendesen járjon iskolába. Jázon kicsi kora óta jobban érezte magát odakint, a bárányok mellett, mint a városban, Betuél viszont fontosnak tartotta, hogy Betlehemben minden kisfiú megtanuljon olvasni, hogy azután tanulmányozni tudja a Tórát meg a tóramagyarázatokat.

Az olvasás nehéz mesterség, így a gyerekeknek jobbára vége-hossza nincs tóraszakaszokat kellett megtanulniuk fejből. Jázon a felét sem értette annak, amit Betuél a Tórából felolvasott. Hiába ismételték el egymás után vagy százszor az idézetet, a szavaknak egyre kevésbé volt értelme. Jázon egy idő után már nem is tudott figyelni, csak hablatyolt összevissza, mert ez legalább vicces volt. Legalábbis a barátja, Móse jót mulatott azon, ahogy Jázon ott ül a többiek között Betuél lábánál, ugyanolyan ájtatos arcot vág, ugyanúgy magasba emeli a kezét, hajladozik előre-hátra, mint a tanítójuk. De közben nem a Tóra szavait mondja, hanem azt a zagyvaságot, amit kihall belőle.

– Szav laszav, szav laszav, kav lakav, kav lakav, zeér sám, zeér sám – ismételgette Jázon, Móse meg pukkadozott a röhögéstől.

Az áldott jó Betuél persze semmit sem vett észre, még meg is dicsérte Jázont, hogy milyen buzgó volt aznap a Könyv Házában. Bezzeg Zakai nem hagyta annyiban a dolgot. Amikor befejezték a tanulást, dühösen Jázon után futott, és az udvaron jól megrángatta felsőruháját:

– Ne merd még egyszer kicsúfolni az apámat!

– Nem csúfoltam – rántotta meg a vállát vigyorogva Jázon –, csak elismételtem, amit mondott.

Zakai mondani akart valamit, de akkor odalépett mellé Éhúd.

– Ugyan, hagyd már – tette Zakai vállára a kezét, hiszen jó barátok voltak –, nem érdemes egy ilyennel vitatkozni. Hidd el, tényleg nem ért a Tórából egy szót sem.

Zakai hirtelen elmosolyodott, a barátja vállára csapott, és vigyorogva vetette oda Jázonnak.

– Hogy is érthetne? Hiszen ostoba, és ráadásul tisztátalan! Ő is, meg a családja is! – mondta ki végül utálkozva a megvető szót.

Jázon és Móse össze se nézett, mégis egyszerre ugrottak a két fiúra. Mert bizony a legnagyobb sértés volt ez, amelyet csak a fejükhöz vághattak. Rokonságuk pásztorkodásból élt, és a pásztoroknak valóban nehéz betartani a tisztasági szabályokat. Mert a pusztában vagy az akloknál nem lehet naponta hétszer kezet mosni, vagy arra ügyelni, hogy melyik lábbal kel fel az ember. Zakai családjában viszont ez volt a legfontosabb, így a fiú megvetette azokat, akik nem tartották be az összes törvényt és rendelkezést.

Persze rögtön köréjük sereglettek vagy húszan. Volt, aki Jázonnak, volt, aki Zakainak szurkolt. Csak Betuél nem szurkolt senkinek. Mert amikor a nagy zajra kiszaladt a házból, azonnal fülön fogta a két egymásba gabalyodó jómadarat. Nem is kérdezett tőlük semmit, csak kiosztotta a büntetést:

– Most leültök ide, és előttem mondjátok el Hillél rabbi tanítását arról, hogy mi a Tóra szíve! Halljam!

– Amit magadnak nem kívánsz, azt ne tedd másnak… – mondta a két fiú kórusban, hiszen már vagy százszor hallották ezeket a szavakat. És tudták, hogy ma még százszor el fogják ismételni.