Lassan harminc éve, hogy az akkor ötvenes éveiben járó özvegyasszony feltűnt a gyülekezetünkben. Az első találkozásokra már nem emlékszem. Számomra onnan kezdődik a történet, hogy valahonnan nagyobb mennyiségű ajándék krumplit kaptunk idősek, rászorulók részére, és ő is részt vett a szétosztásban. Nemcsak hogy segített, hanem ismerve két kerületben sok egyedül élő idős embert, kész volt az önkéntes sofőr mellé beülni, és irányítani a házhoz szállítást. Azt csak a második forduló után tudtuk meg, hogy betegségei miatt már az első körben hányinger környékezte, és szenvedett – de mindvégig kitartott.

Innen kezdve leírhatatlan a folyamat, ahogyan szinte észrevétlenül megjelent mindenütt, ahol segíteni lehetett. Háromszobás lakásából két szobában – majdnem csupán a rezsiköltségért – főiskolásoknak adott szállást. Gyorsan összebarátkozott az egyházfi házaspárral, és amikor szükség volt rá, helyettesítette őket. Egyszer hétköznap bementem valamiért az üres templomba, és láttam, hogy a kövezet kockáit nagy odaadással egyenként csiszolja, tisztítja. Máskor az irodában találkoztunk, ahova a Reformátusok Lapja csomagjait hozta a Szerkesztőségből.

Az egyik legszívesebben végzett szolgálataként küldeményeket kézbesített: vitte, amit rábíztunk, hozta, amire szükségünk volt. Amikor az egyik hozzánk tartozó kisfiút kellett fociedzésre kísérni, nagyon szívesen tette, hiszen férjével korábban éppen annak a csapatnak a mérkőzéseire jártak, ahova ez a fiú igyekezett. A gyülekezeti konyhában is otthonosan mozgott. Mindezt olyan észrevétlenül tette, mintha ott sem lett volna. Nem is tudtam, hogy öt-hat körzetet is elvállalt a területen, ahová negyedévenként kézbesítettük a gyülekezeti újságokat. Amikor rádöbbentünk erre, annyit mondott: – Ezeket nem vitte senki, de egyébként is kis körzetek azok.

Amikor eljutott egy-egy országos csendeshétre, ott is észrevette a szükséget, több hetet is vállalt a konyhai segítésben, vagy csak úgy, egy napra elutazott oda takarítani. Megtapasztaltuk azt is, hogy bármit adunk neki – gyümölcsöt, édességet –, már azon jár a gondolata, kinek is adhatja tovább. Megtudtam, hogy a kedves éneke a 172. dicséret: „Szűkölködünk nagymértékben segedelem nélkül…” Azzal ajándékozhattam meg, hogy többször is ezt választottam az igehirdetés előtti éneknek.

Ma már fogy az ereje, de még mindig járja a 6. és 7. kerületi házakat, számontartja lassan elfogyó egykori munkatársait, a vasutasokat és a gyülekezet időseit, szegényeit. Közben a hite is egyre tisztult, ma már tudatosan is Jézus Krisztus az erőforrása és éltetője. Az itt leírtakkal csak érzékeltetni tudom azt a számunkra megszégyenítően sokoldalú szeretetmunkát, amelyet napról napra végez.

Feleségemmel együtt nagyon szeretjük őt, úgy emlegetjük magunk között, mint a mi Urunk olyan „szentjét”, akiben sok öröme telik.