A Remény ideje. Ezt szerettem volna címként írni e gondolatcsokor fölé. Még egy másik reménységidőben, a negyedik adventi hét elején ültem a képernyő elé, amikor a járványkutató szakemberek szerint a vírus terjedése éppen a „platón” volt; amikor a Megváltó születésére várva abban is reménykedtünk, hogy ha csak rövid időre is, ha csak a tekintetünkkel átölelve egymást, meg tudjuk látogatni szeretteinket; és amikor még olyan messzinek tűntek az újévi jókívánságok.

Újévkor mindig bizakodik az ember: gazdagodni fog lelki, szellemi és anyagi javakban (bár a sorrend nem mindenkinél egyforma, és gyakran megesik, hogy egyik vagy másik „tétel” ki is marad belőle). Egyre kevesebben vannak, akik újévkor is a Miatyánk – „legyen meg a te akaratod” – szellemében imádkoznak, vagy akik Jézus Gecsemáné-kertben kezdődő gyötrődéseit idézve, fohászuk végére alázatosan odasóhajtják: „mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint te.”