Amikor az Úr Jézust elfogták, nem mutatott ellenállást, pedig kérhetett volna akár egy csapat angyalt is segítségül. Nem tette, mert az ő útja a szenvedés volt. Ahogyan Pál apostol emlékezik erről: „megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Filippi 2,8) János evangélista leírása szerint a tanítványok egyike, a Jézushoz nagyon ragaszkodó Péter kardot rántott, hogy megvédelmezze mesterét, de a nagy kavarodásban csak a főpap szolgájának fülét vágta le.

Jézus ráparancsolt: tegye vissza kardját a hüvelyébe. Máté evangélista, utalva az akkori állapotokra, közli a tiltás magyarázatát is. Izráel népe római megszállás alatt élt ebben az időben, és a rómaiak nem tűrtek semmiféle fegyveres megmozdulást, már a fegyverviselést is halállal büntették. „Tedd vissza kardodat a helyére, mert akik kardot fognak, kard által vesznek el.” (Mt 26,52) Jézus végképp nem akarta, hogy meggondolatlan tanítványa miatt jogosan vádolják lázadással.

Péter hirtelen fellángolását, látszólagos hősiességét beárnyékolja későbbi tagadása: kis idő múlva már nem meri vállalni tettét és Jézushoz való tartozását. Az Úr Jézusnak inkább csendes, hűséges hitvallókra van szüksége, és nem kardcsörtető fellángolókra.

Az egyház történetében soha nem volt jó vége, ha a hitet, az Isten ügyét fegyverrel vagy erőszakkal akarták megvédeni, terjeszteni. Manapság újra növekszik a keresztyénüldözés. Felesleges vallásháborúhoz vezetne erre fegyveres erőszakkal válaszolni. Sokkal többet jelent a szeretettel való bizonyságtétel, még ha szenvedéssel jár is együtt.

Nagypéntekre, Jézus szenvedésére emlékezve imádkozzunk azért, hogy hozzá ragaszkodva megtaláljuk a helyes utat! Különösen azokért fohászkodjunk, akik ma is vállalják a szenvedést Jézus nevéért!