Amikor jött az ünnep, elém perdült Magdi néni, és ellenvetést nem tűrő hangon bejelentette: mennünk kell Marika nénihez! Marika néni volt az utolsó almásfegyverneki református, az alig tíz kilométerre fekvő kis faluban. Ő volt a mi egyszemélyes szórványunk, akit minden nagyobb ünnepen felkerestünk, főleg karácsonykor és húsvétkor. Ilyenkor a tisztaszoba átalakult templommá.

Amikor már nehezen mozgott, odarendelte a közeli városkából a családját, és katonás vezényszavakkal utasította őket. Ilyenkor egy kis időre visszatért letűnt ifjúkorába, amikor családja élén állt az erős akaratú, dolgos asszony. A tisztaszobát betöltötte az áhítat, ketten-hárman összegyűltünk és éreztük, hogy nem vagyunk egyedül. Ez a szolgálat legalább olyan fontos volt, mintha a hívekkel teli városi templomban lettünk volna éppen.

Az istentisztelet és úrvacsoraosztás után Marika néni munkára fogta a családját, akik egymás után hordták be a finomabbnál finomabb fogásokat. Itt nem lehetett nemet mondani, hatalmas sértés lett volna bármire hivatkozva elsietni. Marika néninél enni kellett. Ez hozzátartozott a szórvány-istentisztelethez, amely számára az ünnepen túl is piros betűs alkalom volt. Magányában a mi évi két-három szolgálatunk, vendégeskedésünk volt az, ami kézzelfoghatóvá tette számára az ünnepet.

Mi pedig ettük Marika néni aranyló csigalevesét és tudtuk, hogy csoda részesei vagyunk. Majd érkezett a paprikától pirosban úszó töltött káposzta. Ilyet sem eszünk már többé, Marika néni nélkül. A süteményekre már jobbára csak pislogtunk, de persze az előrelátó vendéglátó mindig feltarisznyált bennünket a „nagy útra”, hogy az otthoniaknak is jusson a madárlátta finomságokból.

Amikor úgy éreztük, hogy mozdulni sem tudunk, Marika néni mellénk telepedett, és csak mondta és mondta a rendszerváltás előtti idők igaz történeteit. Még azokból az időkből, amikor ő fiatal és erős asszony volt, és úgy vezette a termelőszövetkezet zöldségtermelő részlegét, hogy annak csodájára jártak. Bátran odamondogatott a nadrágos elvtársaknak, híre is ment, hogy van itt egy asszony, akit nem lehet háttérbe szorítani, mert kiáll a maga és munkatársai igazáért. Tátott szájjal hallgattam, ilyen lebilincselő történetmesélést azóta sem hallottam. Folyton ott mocorgott bennem, hogy Marika néni elbeszéléseiből könyvet kellene írni, vagy legalább egy cikket, interjút.

De ez valahogy soha nem következett be. Aztán elkerültem onnan, de őutána azért mindig érdeklődtem: megvan-e még Illés Mária, a nagy mesélő, Fegyvernekről? Tavaly már csak a halálhírét hozták. Az egyszemélyes szórványgyülekezet megszűnt létezni Almásfegyverneken. Marika néni hazaköltözött.