Istenünk, téged illet minden jónak, bölcsességnek, igazságnak, erénynek teljes dicsérete, mégis azt olvasom és hallgatom újra és újra: az újszülött mosolya csak reflex. Azt is írják, hogy „nem teljesen tisztázott a funkciója”, hogy miért szorítja a baba a kezünket, a ruhánkat. „Elmúlik majd” – csitítanak, mielőtt lelkendeznék, hiszen a kis bársonyos kézmozdulat „nem szándékos”, főleg „nem örömet mutat, csak veleszületett viselkedés, önkéntelen”. Az eszemmel értem. Ami nekem most a világot jelenti, az önkéntelen, mint egy lábrándulás. Ja, és a tudomány már felfedte, hogy a gyerekek arcberendezkedése „csak azért cuki, hogy felneveljük az amúgy védtelen kis lényeket”. Néha elviselhetetlennek is érezzük, amennyire aranyosak, ilyenkor azt mondjuk, „meg kell zabálni” – a tudósok szerint ez csak cukiságagresszió, tudják is, mely agyterületek felelősek érte. Emlékszel, tizenöt éve, amikor először anya lettem, ezeket még nem tudtam. Éreztem a hátamon a kislányom simogató-babráló babakezét, örültem a mosolyának – az élmény felért egy terápiával.

Most, hála neked, megszületett a kisfiunk. A járvány miatti bezárások-nyitások nem bolygatják meg a csendünket, én a kisbabámban gyönyörködhetek, vagyis gyönyörködhetnék, de a tudomány jóvoltából ott motoszkál a fejemben az a csak szócska. „A mosolya és a simogatása is csak reflex.” Minden ilyen „csak” egy bütykös ujj, amely barackot nyom a fejemre. Aztán végre befejezem a morgást, és engedem, hogy az önkéntes karanténban, a csendben mellém ülj, Istenem.