Amikor Kain kiontotta az igaz Ábel vérét (Mt 23,35), Isten ezt mondta neki: „Testvéred kiontott vére hozzám kiált a földből!” (1Móz 4,10) A bűn elhatalmasodásának következményeként bekövetkező özönvíz után Nóét és családját így figyelmeztette Isten: „Bizony, számonkérem a benneteket éltető vért! Minden állattól számonkérem azt, és az embertől is számonkérem az ember életét: egyik embertől a másikét.” (1Móz 9,5)

Heti bibliai szakaszaink sorában a zsoltáros ekként kiált fel: „Mert számonkéri a vérontást, emlékezik rá, nem feledkezik meg az elesettek jajkiáltásáról.” (Zsolt 9,13) Szomorú tapasztalás az emberiség történelmén végigtekintve és napjainkat látva, hogy ma is sokszor tör az egyik ember a másik életére, egyik nép a másik népre támad, és az erőszak erőszakot szül.

Pedig Isten arra figyelmeztette egykor az embert, hogy a másik életéért felelőssége van. Ő számonkéri az egyik embertől a másik életét, de ami ennél még csodálatosabb és hálára indítóbb, hogy számon is tartja azt. Nem érdektelen számára egyetlen élet sem, mert ő alkotott bennünket, formált, és adta leheletét, hogy lehessünk élő lélekké (1Móz 2,7).

Isten mégsem vetette és veti el az embert, annak ellenére, hogy számon lehetne kérni tettei miatt, hanem egészen különös kimenekedést adott számára. A számonkéréseinket, tetteink következményét egyszülött Fiának, Jézus Krisztusnak kellett elhordoznia bűntelenül, ártatlan Bárányként. A halált dicsőséges feltámadással legyőzve a halál nyilvánvalóvá tette minden ember előtt, hogy „a bűn zsoldja halál” (Róm 6,23), a „vérontás vérontást ér” (Hós 4,2), és hogy beteljesedjék: „vér kiontása nélkül nincs bűnbocsánat.” (Zsid 9,22)