Egyik nap ebéd közben meglepetten néztünk öszsze a feleségemmel. Te is látod? – a szemünkkel ezt kérdeztük egymástól. Egyéves kisfiunk, Hunor furcsán izgett-mozgott az etetőszékében. Mi ez? Két karját újra és újra a feje fölé emelte, hunyorgott, közben kicsit mintha nyüszített volna. Gyanakodva aggódtunk. Aztán néhány perc múlva azon kaptam magam, hogy ásítva nyújtózkodom. Ugyanazt csináltam, igaz, közben a spenótot nem kentem a nyakamba. Téged utánoz – konstatálta a családom. Én pedig éreztem rám szakadni, micsoda felelősség az apaság.