Általános nézet és megállapítás, hogy a hívő ember nem lehet pesszimista, csak optimista, hiszen soha nincs egyedül, nem marad magára, mert az Úr vele van és gondja van rá. Ennek ellenére a Szentírásban többször is találkozunk olyan személyekkel, akik megfáradnak, megkeserednek, már-már szinte fel akarják adni küldetésüket és életüket (Illés, Jeremiás, Jónás).

Heti bibliai szakaszaink sorában olvashatjuk A prédikátor könyvét, amely különösen is pesszimista hangvételű, hiszen az egész könyvben visszatérő motívumként ismétlődik: „Minden hiábavalóság!” (Préd 1,2) ű

A könyvet végigolvasva azonban sokkal inkább azt kell megállapítanunk, hogy a könyv és szerzője nem pesszimista, hanem realista, hiszen ezt írja: „Azt is láttam a nap alatt, hogy nem a gyorsak győznek a futásban, nem a hősök a harcban, nem a bölcseknek jut a kenyér, nem az értelmeseknek a gazdagság és nem a tudósoknak a jóindulat, mert mindezek az időtől és a körülményektől függnek.” (Préd 9,11) Szomorúan tapasztalhatjuk világunkban ugyanezeket a dolgokat, és félő, hogy sosem lesz változás ezekben. A prédikátor könyvének szerzője azonban rámutat arra is, hogy az idő adja meg a dolgok értelmét és helyét, mert „megvan az ideje minden dolognak az ég alatt” (Préd 3,1). Nem minden esetben van helye a nevetésnek, nem minden esetben van helye a sírásnak, mert ezek is függnek az időtől és a körülményektől.

Nem tehet akármit és akármikor az ember, ennek a kettőnek a szoros összetartozása különösen meghatározza a hívő ember életét. Egyet azonban sosem szabad elfelejtenie, hogy az Úr felette áll az emberi időknek és körülményeknek, mert „kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és az Ige Isten volt. Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött.” (Jn 1,1.3)