... Istennek azért, hogy van feladatunk, amelyet másokért végezhetünk, hogy gondot viselhetünk egymásra. Egy gyülekezetben nemcsak a vezetőknek szól a megbízatás, hanem mindenkinek, még annak is, aki már nem tud a közösségbe járni, mert gyönge és beteges. A járvány alatt éppen az idős testvéreket kértük arra, hogy hívják fel telefonon a fiatalabbakat, akiket elkapott a csüggedés és depresszió. Az ő biztatásuk mindenki másénál hitelesebb és hatékonyabb volt. Mert az tud gondot viselni másokról, aki karbantartja testét, lelkét, szellemét egyaránt. „Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra, amelynek őrizőivé tett titeket a Szentlélek, hogy legeltessétek az Isten egyházát, amelyet tulajdon vérével szerzett.” (ApCsel 20,28)

Mit jelent gondot viselni másokról? Nem gyámkodást, különösen nem uralkodást, hanem nagy-nagy figyelmet. Figyelünk, kérdezünk, meghallgatjuk, terelgetjük a másikat. Az tud gondot viselni másokról, aki tudja, hogy kik a rábízottak és mire van szükségük. Egy tanárnak például lehet az egész osztálya.

Egészen megható, amit egy iskolaigazgató mondott el magáról: nemcsak név szerint ismeri kétszáz diákját az iskolában, hanem pontosan tudja, hogy ki milyen családban él, kik a szülők, miféle gondokkal küzdenek, ki munkanélküli, kinek halt meg hozzátartozója. Ez a hívő asszony gondot visel minden tanítványára, mert hiszi és tudja, hogy ők a rá bízott emberek. Nem mindenkinek kell kétszáz embert számontartani – lehet, hogy csak tízet, ötöt, esetleg kevesebbet. Vállaljuk-e ezt, és tudjuk-e, mire van szükségük? Tudunk-e egyértelműen és tapintatosan melléjük állni? Tudjuk-e továbbadni azt, amiből mi is élünk, amivel Isten gondoskodó szeretete elhalmozott: örömét, jóságát és reménységét?

Ha Isten a mi gondviselő Atyánk, miért kell nekünk gondot viselnünk magunkra és másokra? A két igazságot nem szabad kijátszani egymással szemben, ez hitünk alapvető paradoxonja. De meg kell találnunk az egyensúlyt: mi az én dolgom, mit bízott rám Isten, és mi az, amit ő végez el, így nem az én felelősségem? Gondot viselni magunkról: megtanulni egyedül Istennel lenni. Megtudni, ki vagyok én, hogyan kapok bocsánatot, több erőt, több örömöt és békességet Istentől ahhoz, hogy jó lelki állapotban legyek, és másokra is tudjak figyelni. „Áldott az Úr! Napról napra gondot visel rólunk szabadító Istenünk.” (Zsolt 68,20)

Isten gondoskodása nem teszi szükségtelenné az öngondoskodást és a felelősséget másokért. Sőt. Micsoda szent feladat és képesítés: Isten munkatársai lehetünk! Kit, kiket bízott ránk az Isten?