Zacher Gábor toxikológus szerint a függő mindig függő marad, csak absztinensként éli az életét. Igaznak tartja ezt a kijelentést?

Nem. Alapvetően két elmélet van nemzetközi tekintetben és Magyarországon egyaránt. Az egyik szerint a függésért felelős géneket kell keresni, orvosi szempontból világítják meg a témát, és úgy vélik, hogy aki függő, az az is marad. Vannak anonim segítőcsoportok, ahová akár életünk végéig eljárhatunk. Ezekben gyakran előfordul, hogy a tagok számolják, hány napja tiszták.

Emellett van egy másik elmélet, amely közelebb áll hozzám – meg sokunkhoz. Az általam nagyra tartott Máté Gábor Kanadában élő magyar pszichiáter szerint a függőség mentális probléma – mondhatjuk, hogy betegség –, és szakemberek segítségével, feltárva a traumáinkat, ki lehet belőle gyógyulni.

A drog- vagy bármilyen szerfogyasztás tünete a diszfunkciónak, a rossz működésnek. Én is így élem meg a hétköznapjaimat. Húsz éve vagyok tiszta, ’98-ban voltam terápián. Egészen más életet élek, más foglalkoztat azóta. Az tölti ki a szívemet és a gondolataimat, ami körülvesz, amivel foglalkozom. Ez pedig nem az, hogy esetleg visszaeshetek, vagy az, hogy hány napja, éve tudom tartani magam. Mert nem kell tartani magam: az eltelt évtizedek alatt többször volt már az orrom előtt kábítószer, élhettem volna vele – de nincs rá szükségem. Ide vezet az önismeret, a gyógyulás, az épülés, és ehhez nagy mértékben köze van a személyes hitemnek. Onnantól, hogy az Isten megkönyörült rajtam és meggyógyított, okafogyottá vált a szerhasználat.

Talán ez a ritkábban hallható vélemény, hiszen a témát érintő filmekből, sorozatokból rendre az idézett nézőpont köszön vissza. Ha valakinek nincs lehetősége tájékozódni, vagy épp mélyponton van, miközben egyébként változtatni akar az életvitelén, arra ez igencsak demotiválóan hathat. Hogyan lehet ezzel a predesztinációtudattal nekivágni a leszokásnak?

Ezt lényegében szerváltásnak vélem. Úgy is fel lehet épülni, ha az anyagot lecseréljük erre a betegségtudatra: „Mindig függő maradok…”, ezzel együtt pedig a felelősséget is elhárítjuk magunktól. Azt gondolom, az én felelősségem az, hogy használok-e drogot vagy sem. Ott van az utcán – egy alkoholista esetében a boltban: naponta találkozik az alkohollal, amikor például éppen kenyeret vesz. De ő dönti el, hogy aznap iszik-e vagy sem. A betegségtudat elhárítja a felelősséget. Pedig igenis az én felelősségem, hogy használok-e újra valamilyen szert vagy sem. Ugyanakkor azért van a két megközelítési mód között mind a mai napig vita az egész világon, mert a két elmélet talán átjárható is egy ponton: a masszív alkoholistának nem mondhatom, hogy szociális ivó lehet – mert valószínűleg nem tud azzá válni.

Sok sztereotípia övezi a drogfogyasztást - például hogy a drogosok mind semmirekellők, akik képtelenek megálljt parancsolni a vágyaiknak. Erre gyakran ráerősítenek a tudósítások, amelyek az okokat nem, csak a következményeket taglalják, amikor például kábítószer-elkobzásról adnak hírt.

A téma azért olyan népszerű, mert bonyolult. A függőséget nem lehet könnyen megindokolni. Összetettsége miatt pedig – hasonlóan a depresszió, a szorongás vagy akár a homoszexualitás kérdéséhez – nem tudjuk egyszerűen megmagyarázni, ezért igényesség kell, hogy a dolgok mögé nézzünk. A bulvármédiában nyilván egyszerűbb valamilyen hangzatos dolgot mondani.

De ez nem csak a bulvárban érhető tetten.

Meglehet. De ha a híradások mögé nézünk, akkor látjuk, hogy az ember nemcsak test, hanem lélek és psziché is, és valami elvezette a függőségig. Sokan mondják nekem is: – akarom arra fogni, de…

A szocializációnk folyamat, tele élményekkel, amelyeket vagy fel tudunk dolgozni, vagy nem, de mindenképpen hatnak ránk. Ami ekkor történik, az általában meghatározza a felnőttkorunkat, a döntéseinket. A mai – főleg nagyvárosi – embert tízszer annyi stressz és szorongás éri, mint elődeinket. Régen kikapcsolódásképp kimentünk a természetbe, kirándultunk, sportoltunk, de napjaink stressz-szintjét ez már nem fedi le. Egészen más életet élünk ma, mint régen, és egészen más az a tér is, ahol feltöltődünk. Sokkal bonyolultabb témakör ez annál, mint ahogyan általában kezelik. Máté Gábort idézve: „A függőség nem változás, nem erkölcsi torzulás, nem etikai tévedés, nem a jellem gyengesége, nem az akarat kudarca, ahogy azt a társadalmunk ábrázolja, és nem is örökölt agybetegség, ahogy azt az orvoslás hajlamos látni, hanem valójában válasz az emberi szenvedésre.”

Hogyan lehet ebből kigyógyulni? Szeretet és elfogadás segítségével. Ez az én személyes életemre is igaz: alezredes édesapám alkoholista volt. Lakótelepi srác voltam, aki kamaszkorában kereste a válaszait a kérdéseire, kereste az elfogadást, a szeretetet. Otthon többnyire balhé volt, rossz hangulat, ridegség, és ez elől menekültem az egyik helyi bandához. Ott nagyjából megkaptam a válaszokat – alkohol, kábítószer és kisebb-nagyobb bűnözés formájában ugyan, de volt egy csapat, amelyikben helyem volt. Később jöttem rá, hogy a terápia is valami ilyesmiről szólt, csak az teljesen pozitív légkörben. Ott is az „ide tartozol” érzése jelent meg. Ettől tudtam talpra állni. Persze a kegyelemnek ebben nagy jelentősége volt. Otthon ez nem volt téma – a ’70–’80-as években az alezredes apámnál semmilyen keresztyén kapcsolódásról nem lehetett szó.

Akkor hogyan került képbe a református egyház rehabja?

Mint minden tinédzser, a bandával mi is kipróbáltuk a cigarettát, az alkoholt. Később jöttek az illegális szerek: a hasis, a fű, a különböző tabletták – végül a heroin. Lassú lecsúszás volt ez. Voltak előttem válaszutak, amikor azt mondhattam volna, hogy ez már túl félelmetes, kiszállok. De a csoportnyomás és a valahová tartozni akarás mindig azt mondatta velem, hogy menjek tovább. A szüleimnél három év heroinozás után buktam le. Addig azt hitték, hogy csak iskolakerülő vagyok, és mindig a legrosszabb gyerekeket találom meg a telepen. Ez ugye a ’90-es években volt, amikor sokan még azt gondolták, hogy ilyesmi csak az amerikai filmekben eshet meg. A szüleim őrült kapkodásba kezdtek: voltam addiktológián, kórházi osztályon, jártam pszichiáterhez. De akkor már dacos is voltam: ha eddig nem vették észre, már ne akarjanak segíteni.

Húszéves voltam ekkor, és tulajdonképpen ezt az utat választottam lassú halálnak. A heroin elfeledtette velem, mennyire tanácstalan vagyok. Habár féltem a fecskendőtől, viszonylag hamar már szúrtam is magam. Egy intravénás használó heroinista pedig egy éven belül már úgy néz ki, mint egy hajléktalan. Amikor aztán már mindent elvittem, eladtam otthonról, édesapám leültetett, és mondta, hogy ez így nem mehet tovább: vagy tegyem le a lakáskulcsot, vagy keressünk együtt egy helyet, ahol segítenek. Letettem a kulcsot, és elmentem. Onnantól mélyrepülés következett. Haza nem mehettem, junkie-tanyákon laktam haverokkal, loptunk, csaltunk, hazudtunk, hogy megszerezzük a napi adagra való pénzt. Kétszer túladagoltam magam, újraélesztettek. Közben barátok tűntek el, haltak meg – annyira lent voltam akkoriban, hogy még ez se rázott meg igazán.

Mi történt, hogy mégis fordulat jött az életében?

Egyik éjjel az Örs vezér terén voltam. Kinéztem magamnak egy padot, hogy azon fogok aludni, a mellette lévő szemetesből kikandikáló kiflicsücsköt pedig a vacsorámnak szántam. Ekkor megszólalt a hangosbemondó: – Örs vezér tere, végállomás.

Utólag visszanézve ez isteni jel volt. Belém hasított, hogy nekem van itt most végem, nem a metróútnak. Nagyon rosszul voltam: napok óta nem ettem, elvonásom volt, egyedül voltam, ugyanabban a ruhában voltam már két hete, és azon gondolkodtam, hogy a metró vagy a troli alá ugorjak. És ahogy megszólalt a hangosbemondó – vagy maga Isten –, rájöttem, hogy ezt most be kell fejezni. Valami átfordult bennem akkor éjjel, és utána megkerestem az édesanyámat, aki mindig attól félt, hogy egyszer csak a halálhíremmel fogják keresni. Együtt elmentünk a korábbi pszichiáteremhez, és kértük, hogy ezúttal ne gyógyszert írjon fel, hanem javasoljon egy helyet – ne kórházat –, ahol le lehet állni. A faliújságon láttuk, hogy a református egyháznak van egy rehabja Ráckeresztúron. Fogalmam sem volt sem az egyházról, sem a keresztyénségről, féltem is, de úgy voltam vele, hogy ezt még nem próbáltam. Topolánszky Ákos és Bogárdi Szabó István felvételiztetett. Ők voltak az elsők, akik rám voltak kíváncsiak. Nem azt kérdezték, hogy mit, miért, mennyit drogozok, hanem azt akarták megtudni, ki vagyok én. Nem faggattak – beszélgettünk. Ez tetszett. De sajna több hónapos várólista volt.

Végül eljutottam a vidéki kis terápiás házba, heten-nyolcan lehettünk bentlakók, a munkatársak pedig elfogadó, szeretetteljes légkört biztosítottak számunkra. Gyorsan beilleszkedtem, és elkezdtem magamon dolgozni, illetve másokat segíteni, miközben engem is segítettek. Elkezdtem foglalkozni a hittel: naponta volt áhítat, csütörtökön bibliaóra, vasárnaponként pedig istentisztelet várt.

Nem bosszantotta, hogy mindezzel meg kell ismerkednie?

Szoktuk mondani, hogy éhes ember nem válogat. Én nagyon éhes voltam lelkileg, a keresztyénségben pedig az elfogadást, a szeretetet, a jóságot tapasztaltam meg. Egy percig nem éreztem úgy, hogy rám tukmálják. A hit ajándék – nem lehet senkire ráerőltetni. Vagy mélyre mertük engedni a mindennapi áhítatokat, vagy átsuhant rajtunk. Sok olyan srác van a rehabon, aki felépül ugyan, de nem tér meg – ez is lehetőség.

Mennyi ideig tart egy ilyen terápia?

Egy évig. Én tíz hónapig voltam bent. A végén már sokat számít, kinek milyen háttere van család, erőforrás, végzettség, lakhatás tekintetében – egyéni utak vannak. Nekem ez a tíz hónap elég volt arra, hogy teljesen megforduljon az életem. Úgy jöttem el, hogy tudtam, mit akarok, mit keresek a Földön.

És mit akart?

Segítő akartam lenni. Ennek láttam értelmét. Rájöttem, hogy szeretek emberekkel foglalkozni. Szeretem őket, érdekel, hogy mi van velük – nem feltétlenül csak a függőkkel, hanem általában az emberekkel. Megadatott: elkezdtem ezt az utat járni. Leérettségiztem, főiskolára jártam – huszonhárom évesen kezdtem el az új életemet. Jó döntés volt, szeretem azt, amivel foglalkozom. Tavaly ősz óta már csak a magánpraxisomban dolgozom, de húsz évig a református misszióban tevékenykedtem.

Többek között az ön nevéhez fűződik a tinirehab, azaz a Fiatalkorúak Drogterápiás Otthonának elindulása.

Egy-két évvel a rehab után felhívott Erdős Eszter, a ráckeresztúri otthon alapítója, és meghívott mentornak. Akkor már a Válaszút misszióban dolgoztam. Megtiszteltetés és egyben az álmom volt visszamenni oda, úgyhogy vállaltam. Tíz évig voltam ott. Közben azt vettük észre, hogy egyre fiatalabbak jelentkeznek, tizenhat-tizennyolc évesek. Láttuk, hogy vagy családterápiát kellene végezni náluk, vagy létre kellene hozni egy tinirehabot. Utóbbi mellett döntöttünk, és én lettem a program vezetője. Kanadában gyűjtöttünk az indításhoz tapasztalatot. Ezután – Magyarországon elsőként – 2015-ben elkezdtük a munkát. A kamaszokkal nem könnyű, hiszen a korosztályuk egyik sajátossága a veszélykereső magatartás. Minden társadalmi rétegből jöttek hozzánk. A legfiatalabb kliensünk tizenkét éves volt.

Említette, hogy a ’90-es években nehezen volt elképzelhető egy családnak, hogy a kamaszuk titokban drogozik, de ez ma is így van – különösen a jól szituált, akár keresztyén famíliákban.

Minden háztartásban, így a keresztyénekében is ott van a „drog”: az alkohol, a nikotin, a különböző gyógyszerek. Több keresztyén családanyát ismerek, akinek a táskájában ott van a Frontin vagy a Xanax, amelyekre néhány éven belül könnyen rá lehet szokni, és nagyon nehéz róluk leszokni. Nem is vállalok gyógyszerfüggő klienst, csak úgy, ha előtte elmegy kórházi detoxifikációra, hogy kitisztuljon, mert veszélyes. Ugyanez az alkoholra is igaz. Egyiket sem lehet csak úgy letenni. A kábítószer ennél egyszerűbb.

Ez sokak képzeletében épp fordítva él.

Én a heroint Ráckeresztúron úgy tettem le, hogy semmilyen átmeneti szert nem adtak: azt mondták, igyak teát, meg beszélgessek. Tíz napig iszonyúan szenvedtem, és ez már csak azért is jó volt, mert megtanultam, hogy ezt én soha többet nem akarom újra átélni. Egy alkoholfüggőt viszont nem lehetne így lehozni, mert akár bele is halhat az elvonási tünetekbe. Egy gyógyszerfüggő is olyan rohamot produkálhat, amely alatt elharaphatja, lenyelheti a nyelvét. Tehát sokkal veszélyesebbek az életünkben jelen lévő mindennapi drogok – nem beszélve a különböző viselkedési addikciókról, mint a hatalom-, kütyü- és sorozatfüggőség, a vásárlási vagy a munkamánia. ú

Mindenre rá lehet szokni. Nem kell hozzá kémiai szer, a pszichénk, a lelkünk indukálja. Minden korosztályt jellemez ez a gond. A marihuána semmivel sem veszélyesebb a munka- vagy akár a pornófüggőségtől. Mert a lelkünkben hatalmas űr, hiányérzet van, amelyet be akarunk tölteni. Elsősorban nem a kábítószerekről, hanem a lelkünkről, az érzéseinkről, az életünkről, a céljainkról, a kapcsolatainkról kell beszélni. Az elmúlt év ezért is volt nagyon nehéz: túl a koronavírus okozta bizonytalanságon szeparálódtunk, elmagányosodtunk. Ránk ült a szorongás és a depresszió – még ha vége van is vagy lesz egyszer, a lelkünkben még rendet kell tenni.

Önnek a hitre jutás segített a leszokásban. De egy keresztyén, hívő családban, ahol alapból jelen van a hit, hogyan lehet szembenézni a függőség megjelenésével? És hogyan lehet felismerni, hogy mondjuk a sorozatfüggőség lényegében ugyanolyan romboló, mint az alkoholizmus vagy a kábítószerezés?

Egy keresztyén család nem több vagy jobb annál, amelynek nem hívők a tagjai, mindegyik ugyanazokon a fázisokon esik át. Különösen igaz ez akkor, ha kamasz gyerek van a háznál, aki általában lázad a családi normarendszer ellen – ha az épp keresztyén, akkor az ellen fog lázadni. Nincs is ezzel baj, mert ha a hitünk elkötelezett, túl fogja élni ezt a vihart. De szembe kell néznünk azzal, hogy nem elefántcsonttoronyban, hanem a világban élünk. Nem arra kell berendezkednünk, hogy folyton azt vizslassuk, mi lehet veszélyes ránk nézve és honnan fogjuk felismerni a függőséget.

Természetesen, hitelesen kell élnünk az életünket, és a próbatételekre olyan válaszokat kell adnunk, amelyeket mi is, a társunk meg a gyerekeink is hitelesnek tartanak. Nem kell elzárkózni valamiféle keresztyén elvárásrendszerben: ne gondoljuk, hogy mi védve vagyunk. Jó, ha tudjuk: minket is ugyanúgy érintenek a világi kihívások, mint másokat.

Több keresztyén jár hozzám terápiára, akik mind súlyos függőségekkel küzdenek. Ha azt hisszük, hogy minket ez nem érinthet, vagy struccpolitikát folytatunk, a kezelés elején biztosan sok energiánk megy majd el arra, hogy egyáltalán elfogadjuk: ez velünk is megtörténhet. Azonban egy dologgal bizonyosan gazdagabb a megküzdéshez felhasználható eszköztárunk: mi már tudjuk, hogy van kihez fordulni.