A fiúk jól kifulladtak a harcban. Ilyenkor már delelőre hágott a nap, folyt róluk az izzadtság. Hélea be is hívta őket az udvarról. A többiek is hazaszaladtak, Mirónak és Luciusnak meg a kezébe nyomott egy kis árpakenyeret. A korsóban forrásvíz várta őket, de néhanapján kecsketejet is kaptak uzsonnára. Lucius nagy élvezettel evett. Mert a százados mellett ő is csak naponta kétszer kapott enni, csakúgy, mint a katonák. És hiába volt jobb az étel a kaszárnyában, hiába a foszlós búzakenyér, a sajt, a vaj meg a hús, délre bizony gyakran megéhezett, és igencsak jólesett a fekete árpakenyér meg a forrásvíz is.

Egy ilyen napon éppen bent hűsöltek Miróval a házban. Az egyébként olyan kedves és nyugodt Hélea most feszülten tördelte a kezét.

– Anyám, valami baj van? – kérdezte Miró.

– Nem, semmi… – válaszolta Hélea. – Valószínűleg semmi. Csak apád… Ilyenkor már vissza szokott érkezni a zsinagógából.

Miró odaszaladt az anyjához, átölelte a derekát, Hélea meg belepuszilt a fiú göndör fürtjeibe:

– Nem is tudom, mi lenne velem nélküled.

Lucius elmélyülten rágta az árpakenyeret, és gyorsan beleharapott egy fej hagymába. A szeme tele lett könnyel. Persze, csak a hagyma miatt. De valahogy megint meghallotta a germán erdők susogását, és beléhasított a fájdalom, hogy ő sohasem ölelheti meg az édesanyját. Valójában azt sem tudja, milyen az anyai ölelés. Amikor eladták rabszolgának, túl kicsi volt ahhoz, hogy emlékezzen rá.

„Bárcsak engem is így szeretne valaki!” – sóhajtott fel a fiú, és elgondolkodott rajta, hogy vajon van-e valaki, aki szereti őt. A százados nem túl kedves ember, de gondoskodik róla, foglalkozik vele. De hogy szereti-e, azt nem tudta a fiú.

Nem maradt sok ideje töprengeni, mert hirtelen kinyílt az ajtó, és Miró apja lépett be rajta, szinte tántorogva. Hélea odaugrott a férjéhez:

– Jaj, mi történt? Hívjak orvost?

Lucius megütődött a kérdéstől, hiszen jól tudta, hogy a legközelebbi orvos Césarea Filippiben van. Kapernaumban csak a légió felcsere állomásozik, de az a sebkötözésen kívül nemigen ért máshoz. Miró apjának pedig láthatóan a fejével volt baja, mert nagyon rázta.

– Nem… Nem kell orvos… – dadogta.

– Akkor javasembert? Azt mondják, ideköltözött mostanában egy vándortanító, aki afféle csodadoktor is. A názáreti Jésua.

Miró apja felkapta a fejét a szóra:

– Honnan ismered te Jésuát?

– Mindenki ismeri – válaszolta Hélea -, az egész város. Simon, a halász jó barátja, azt mondják, tán nála is lakik.

– Éppen ez a názáreti gyógyító a bajom – válaszolta Miró apja. – Eljött a zsinagógába, és olyan hatalommal tanított, hogy még a vének is álmélkodtak rajta. És aztán... Történt egy furcsa eset. A zsinagógában volt egy tisztátalan, ördögi lélektől megszállott ember, aki üvöltözni kezdett, meg levetette magát a földre. De Jésua ráparancsolt a gonosz lélekre: „Némulj el, és menj ki belőle!”

– És… – kérdezte izgatottan Lucius – mi történt azután?

– Az ördög elhagyta azt az embert – válaszolta Miró apja.

– Akkor minden rendben van. Nem? A beteg meggyógyult!

– Igen… – válaszolta Hélea elgondolkodva –, de gonosz lelkeknek csak Isten tud parancsolni. Vagy Isten embere.