A lencse hamar elkészült, kicsit ki is hűlt, mire Néea szülei hazaértek. Nain messzire feküdt Kapernaumtól, gyalogoltak vagy fél napot, de Aszáfnak, Néea apjának kivételesen jó kedve volt:

– Bolond nép ez naini, esküszöm, hogy bolond!

Néea csodálkozva nézett az apjára. Ritkán látta ilyen vidámnak, megkérdezte hát, hogy mi történt Nainban.

– Semmi – nevetett fel az apja hangosan –, csak bolondok az emberek, mint mindig.

– Annyira talán nem bolondok… – szólt közbe Ada, Néea anyja.

– Ugyan – legyintett Aszáf –, csak nem ülsz fel az ostoba pletykáknak!

– Nem pletyka az – rázta a fejét az asszony. – Ennek a Jésuának tényleg nagy hatalma van.

Néea felkapta a fejét a névre. Hallott már a názáreti vándortanítóról. De nem csak ő, az egész város hallott a csodáiról, hiszen itt él Kapernaumban, itt tanít a környéken. Azt mondják, hogy sok beteget meggyógyított, még a római százados szolgáját is. Pedig egy rómaival nemigen állna szóba hithű zsidó. De azt mondják, Jésua más. A vámos Lévit is elhívta tanítványának, pedig a vámszedőket legalább annyira megvetik a zsidók, mint a rómaiakat. De Jésua nem törődik az ilyesmivel, nem nézi, hogy ki kicsoda. Még az idegenek, a jöttmentek, a pogányok vagy éppen a gyerekek és rabszolgák is ugyanolyan fontosak neki, mint bárki más. Múltkor kint tanított valamelyik domboldalon, és állítólag azt mondta, Isten egyformán szereti a bűnősöket és az igazakat is.

– És most? – kérdezte a kislány az anyját. – Most mit csinált Jésua?

– Halottat támasztott fel – legyintett az apja –, vagy legalábbis azt mondják. De beszélnek az emberek mindenfélét. Hiszem, ha látom!

– Márpedig Mahlá látta! – válaszolt vissza Ada. – Ott volt a temetésen! Ő volt az egyik siratóasszony.

– Ugyan, Mahlá – legyintett Aszáf, és nagyot kanalazott a lencséből. Nem is foglalkozott többet a Nainban történtekkel, hanem rámosolygott Néeára. – Ez a lencse igen jól sikerült, kislányom. – Máskor a lány kibújt volna a bőréből örömében, ha így megdicséri az apja, de most csak elmosolyodott köszönésképpen, és már fordult is az anyjához.

– Mit mondott Mahlá? Mit csinált Jésua?

– Hát feltámasztotta a halottat. Néea szeme elkerekedett:

– Az nem lehet… Halottat senki sem tud feltámasztani…

– Márpedig Jésua megtette – vágta ki Ada. – Mahlá jól látott mindent, mert a koporsó után ment, ahogyan azt a siratóknak kell. Hangosan jajgatott a társaival együtt, a sípok és a fuvolák is hangosan szóltak, mert már a városkapu felé közeledtek, hogy kivigyék a halottat a barlangokhoz és eltemessék. Zokogott az egész gyásznép, de leginkább a fiú anyja. Mert özvegy a szerencsétlen, és ő volt az egyetlen fia. Aztán hogy meghalt, nem maradt senki, aki gondoskodjon róla. Legalábbis így mondta Mahlá.

Néea bólintott. Ez valóban így volt Izráelben. Az özvegyasszony csak a gyerekeire számíthatott. Ha nem volt, akkor bizony sanyarú sors várt rá.

– De ahogy a kapu felé közeledtek, jött velük szemben Jésua, meg néhány tanítványa – folytatta a mesélést Ada. – Amikor meglátta az asszonyt, megszánta, és így szólt hozzá:

– Ne sírj!

Azután odalépett, és megérintette a koporsót. Azon nyomban megállt a halottas menet. Sőt! Szinte földbe gyökerezett a lábuk, mert Jésua így szólt:

– Ifjú, neked mondom, kelj fel!

Erre felült a halott. De nemcsak felült, hanem beszélni is kezdett! Jésua meg átadta az anyjának… Azt mondja Mahlá, úgy megijedtek, hogy reszkettek a félelemtől. Utána még napokig ezt tárgyalta az egész város, találgatták, ki lehet ez az ember. Mások meg dicsőíteni kezdték az Istent, és prófétának nevezték Jésuát.

– Ugyan! – legyintett Aszáf. – Még hogy próféta!

– Pedig próféta lesz, annyi bizonyos – próbálta Ada Jésua pártját fogni, ám a férjénél nem járt sok sikerrel. Néea viszont biztos volt benne, hogy az anyjának igaza van. Jésua bizonyosan próféta, nem is akármilyen. Talán az összes prófétánál nagyobb. Talán maga a Messiás.