Néea alig várta a napot, hogy végre elmehessen Bítiához. Biztos volt benne, hogy jól ki fognak jönni egymással. Nemcsak azért, ami a piacon történt, hanem mert Jairus lánya is egyedüli gyerek, mint ő. A zsinagógai elöljárónak sem született fia, se több gyermeke, egyedül Bítia. Néea nagyon is jól tudta, mit jelent egykének lenni. Örök magányosságot. Mert ha van testvéred, akármilyen is, mindig van valaki körülötted, akivel játszhatsz, akivel beszélgethetsz, vagy akit éppen felbosszanthatsz. De akinek nincs testvére, az mindig egyedül van.

Bítiának mégis sokszorta jobb volt a helyzete, mint neki. Mert őrá legalább nem haragszik az apja. Néea számtalan kísérletet tett, hogy megértse az apját, hiszen tudta, hogy a család biztonsága és jövője a fiúgyermek születésében rejlik. Ha nincs fiúörökös, az olyan, mintha kihalt volna a család.

– De én nem tehetek róla, hogy lány vagyok – tépelődött nemegyszer Néea –, lehet, hogy van valami más oka is annak, hogy nem szeret az apám.

Bítiával azonban más volt a helyzet. Néea egy kicsit irigykedett is rá:

– Olyan jó neki… Ha engem így szeretne az apám, bármit megtennék érte… De az is lehet, hogy van valami titka Bítiának, hogy annyira szereti az apja – tépelődött tovább –, és ha barátok leszünk, talán elmondja, mit kell tennem, hogy engem is szeressen az apám. Legalább egy kicsit.

De Bítia hangosan felnevetett, amikor meghallotta Néea kérdését.

– Nincs itt semmi titok! Azért szeret, mert vagyok! Semmi másért.

– Hát, az én apám nem szereti, hogy vagyok. Pontosabban azt nem szereti, hogy lány vagyok – szontyolodott el Néea. De Bítia megsimogatta az arcát:

– Ne hidd, hogy nem szeret. Minden szülő szereti a gyerekét. Csak lehet, hogy nem tudja kimutatni. Vagy sok a dolga. Sok a gondja. És egyszerűen nincs ideje törődni veled, figyelni rád.

– A te apádnak is sok a dolga… – vetette közbe Néea –, mégis van ideje rád. Nem is láttam még ilyen apát, aki ennyit törődött volna a lányával. Bítia elnevette magát:

– Bolondnak is nézik miatta. De hát nekik csak én vagyok, a legjobbat akarják adni nekem.

Néea körbenézett Bítia szobájában, és bólintott. Nem is szoba volt az, hanem valóságos lakrész, olyan finom bútorokkal, hogy el sem tudta volna képzelni. Bítiának például rendes, négy lábon álló ágya volt, a ruhái számára ládák sorakoztak, állvány a könyvtekercseknek, írópult meg egy kerevet, amelyre ledőlhetett olvasni. Olyannak tűnt a szoba, hogy egy valódi írástudó is megirigyelhette volna. Míg náluk szabályos ágy sem volt, hanem csak egy gyékényt terítettek le éjszakára, azon aludtak. Könyvtekercsekről, írópultról meg álmodozni sem lehetett abban a szegényes lakban, ahol éltek a Fazekasok utcájában.

Néea elismeréssel nézett körbe.

– Igen – bólintott –, látom, neked mindent megadnak, amit a szemed-szád kíván.

Bítia felnevetett:

– Hogy a ruhák? A bútorok? Ó, nem! Nem ezek a legfontosabbak!

– Hát akkor mi? – kerekedett el Néea szeme.

– Az, hogy ismerhetem Isten Igéjét – válaszolta a lány. – Hogy apám mindennap leül mellém, és együtt tanulmányozzuk az Írásokat. Ez mindennél többet ér.