Kora reggel Siri, Jairus szolgája kopogott be Ászáf házába nagy jajgatással. Ruhája megszaggatva, haját hamu lepte. Néea döbbenten nézett az öreg szolgára. Látott már gyászolót eleget, tudta jól, hogy ez a szokás, ez a gyász jele. Ha meghal valaki, akkor a szerettei durva, zsákanyagból készült ruhát öltenek, megszaggatják ruháikat, és port vagy hamut szórnak a fejükre a fájdalom jeleként. A siratóasszonyok is földre ülve, ruhájukat szaggatva jajgatnak és énekelnek. Ezt tette Ada, Néea anyja is munkája közben.

A gyászolók között azonban vannak elég ijesztőek is. Akik nemcsak a ruhájukat szaggatják meg, hanem késsel meg is vagdalják magukat. Pedig ez tilos, Mózes is megtiltotta a törvényeiben. Mégis van, aki ezt teszi, mert úgy érzi, másként nem tudja kifejezni, milyen fájdalmas veszteség érte. Így hát Siri kinézetében nem volt semmi megdöbbentő. Néea lába mégis földbe gyökerezett, amikor megpillantotta az ajtóban. Mert ez azt jelenti, hogy Jairus házában meghalt valaki, és a szüleit akarják elhívni a siratásra. A lány bele sem mert gondolni, ki halhatott meg. Mindenkit ismert már náluk, és mindenkit szeretett. De kérdeznie sem kellett, az öreg szolga zokogva vetette le magát a földre:

– Jaj, meghalt! Meghalt! Magához vette Isten az ő leánykáját.

Néea egész testében remegni kezdett. Nem akart hinni a fülének. Pedig tudván tudta, kiről van szó. Bítiáról, hiszen az ő neve jelenti azt, hogy Isten leánya. Néea úgy érezte, nem bírja megtartani a lába. Aszáf, az apja számtalan halálesettel találkozott, de most ő is megrendülten kérdezte a szolgát:

– Bítia… Bítiáról beszélsz?

Siri bólintott:

– Igen, már meg is mosdatták, megkenték illatos olajokkal, és fel is öltöztették a legszebb ruhájába. Előkészítették a testét a temetésre, ahogyan azt kell. Csak rátok várunk, hogy eltemessük méltósággal.

Aszáf döbbenten nézett Sirire. Aztán a lányára kapta tekintetét, aki olyan ijedtséget látott a szemeiben, amilyet még soha. Kábultan szedte össze zeneszerszámait, Néea pedig magára kapta a kendőjét, és futott Jairus házáig.

„Nem lehet… Ez nem lehet igaz – zakatolt agyában a gondolat. – Bítia nem halhatott meg. Ez valami félreértés. Tévedés. Vagy rossz tréfa.”

Kettesével szedte a lépcsőfokokat Jairus házában, mert abban reménykedett, hogy amikor kinyitja az ajtót, Bítia nevetve fogadja:

– Jól megvicceltelek, ugye?

De hiába igyekezett, hiába szaladt. Siri nem tévedett. Minden úgy volt, ahogyan a szolga mondta. Bítia ott feküdt az ágyában, mintha csak aludna. De az arca viaszos fehér volt, a teste merev, a kezei hidegek. Az anyja ott sírt mellette. Reményt vesztve kuporgott a földön, és hangosan zokogott. Bítia szétnézett a szobában, de Jairust nem látta sehol. Ám ekkor odakintről felhangzottak a sípok, és Néea kihallotta anyja hangját a siratóasszonyok közül. Tudta, hogy a temetés lassan elkezdődik.