Talán mégsem kellett volna annyira sietnie Avrielnek a kúttól az aklokhoz. Ha lassabban megy, talán nem hallja meg az apja mondatát:

– Túl gyenge ez a kisbárány. Félek, a reggelt sem éri meg.

– Kicsoda? – kérdezte ijedten Avi, ahogy belépett az akolba. De nagyon is jól tudta, kiről van szó. Az apja ott guggolt Csillag felett, és óvatosan vizsgálgatta. Csillag testvére, a másik bárány már vidáman ugrált az anyja körül. Odafurakodott Sáronhoz, és jóízűen szopni kezdett. Aztán édesen elaludt.

– Az nem lehet – csattant fel Avi –, nem lehet, hogy Csillag meghaljon! Csak gyenge még, mert nem szopott!

Oda akart ugrani a kisbárányhoz, de az apja visszatartotta.

– Már mindent megpróbáltam, Avi. Annyira kicsi, hogy szopni sem tud. Nézd, Sáron másik báránykája milyen életerős. Ez a kicsi meg… Előfordul az ilyen, na, ha kettőst hord az anyabirka. Az egyik bárány erős lesz, a másik meg… Nem biztos, hogy életben marad. Ez a természet rendje.

Avi tudta, hogy az apjának igaza van. Előfordult ilyesmi máskor is, és fel se vette. De most… Úgy elképzelte, ahogyan a csillagos homlokú bari szalad utána a mezőn. Ahogy együtt játszanak, ahogy együtt barangolják be a környező dombokat. Ő megy elöl, Csillag meg a nyomában ugrándozik.

A szemét ellepték a könnyek.

– Nem tudunk rajta segíteni? – kérdezte az apját.

– Nem, kisfiam – simogatta meg a fia barna fürtjeit a férfi. – Ez a kisbárány nem éri meg a reggelt, mert gyenge a szopáshoz. Legjobb, ha hazamész anyáddal, és elfelejted.

De Avi nem akart hazamenni, és nem akart felejteni sem. Ott akart maradni Csillaggal az utolsó percig, amíg csak lélegzik. Az anyja nagyon erősködött, hogy nincs semmi értelme idekint töltenie az éjszakát. De az apja megfogta az asszony karját.

– Hagyd csak – szólt csendesen –, lehet, hogy így könnyebben el tudja engedni.

– Akkor én is itt maradok mellette – szólt az anyja, de az apja megrázta a fejét. Tudta, hogy Avi találkozott már a halállal, látta, hogyan hullanak el a gyengébb állatok, vagy éppen hogyan vágnak le egy kecskét, egy juhot, de valójában még sohasem gyászolt. A nagyszülei meghaltak Avi születése előtt, és ugyan a faluban látott már siratókat, talán temetésen is részt vett, de sohasem veszített el senkit, aki számára fontos. Ez a kisbárány a halálával talán segíthet neki átélni a gyász fájdalmát, tehetetlenségét.

Így hát Avi egyedül maradt aznap éjszaka a karámban. Ölébe vette Csillagot, és figyelte, hogyan lélegzik. Az állatka légzése egyre szaporábbá vált, aztán hirtelen leállt.

– Ne! Ne! Ne halj meg! – kiáltotta a kisfiú, és sírva borult a bárány tetemére.

Aztán hirtelen felemelte a fejét. Eszébe jutott, amit Jésuáról meséltek. Nemrégiben itt járt Kapernaumban, és feltámasztotta a zsinagógai elöljáró, Jairus lányát.

„Ha neki sikerült, nekem miért ne menne?” – kérdezte magától Avi, és gyorsan a kezébe vette a halott kisbárány lábát. De hiába mondta, hogy „talitha kúmi”, aztán meg „bárányka, neked mondom, kelj fel”, Csillag nem mozdult többet.