– Mindig Imre bácsi mellett ültem az istentiszteleteken. Mióta azonban ő pár hete eltávozott, a helye üresen maradt. Olyan furcsa érzés ez. Évekig egymás mellett ültünk, és most nem ül ott senki. Hiányzik – hangzik egy középkorú férfitestvérünk szava, jelezve, hogyan éli meg, amikor eltávozik mellőle az idős testvér. Életüket összekötötte a közös pad, az egymás ülőszomszédságában megélt hitgyakorlás.

Így ürülnek ki lassacskán a templomi padsorok. Így mennek el közülünk azok, akikre számíthattunk. Akikről tudtuk, hogy jönnek, ha esik, ha fúj. Ha viszont nem, az azt jelzi, baj van.

Mindig az a legfájóbb, amikor olyan testvértől búcsúzunk, akivel az istentiszteleti közösségben is együtt voltunk. Számontartottuk egymást, tudtuk, ki hol ül. Szóba elegyedtünk, figyeltünk egymásra.