Avi bánatosan kullogott a kútra, korsóval a kezében. Mióta Csillag meghalt, és neki nem sikerült feltámasztania, kedvetlenül rostokolt a házban.

– No, ebből elég legyen! Mozdulj ki végre! – szólt az anyja, és a kezébe nyomta a korsót. – Ha szomorkodsz, azzal nem tudod feltámasztani a bárányodat. Menj inkább, hozz egy kis vizet a kútról!

Avi elindult hát, de egy cseppet sem lett vidámabb az anyja mondatától. Mert éppen az volt a baj, hogy nem sikerült a csoda. Egyre csak azon gondolkodott, hogy mit ronthatott el. Miért nem sikerült feltámasztania a kisbárányt? Hiszen mindent úgy tett, ahogy Jésua. Jó, jó, hogy ő felnőtt meg tanító, de akkor is.

„Talán valami kisebbel kellene kezdenem – töprengett Avi. – A bárány túl nehéz. Élő meg minden.”

A kezében levő korsóra nézett. Aztán megszaporázta a lépteit, és elszaladt a kútra. Futólépésben vitte haza a vizet, aztán kért az anyjától még egy korsót meg egy harmadikat is.

– Telehozom ezeket is, jó?! – kérdezte az anyját, de a választ meg sem várta, már szaladt is a kúthoz.

– A vizet borrá változtatni nem lehet olyan nagy cselekedet – gondolta magában, és alig várta, hogy hazaérjen. Odaállt a három korsó elé. Jó, nem kővedrek voltak, és nem hat, mint Kánában, a menyegzőn, ahol Jésua borrá változtatta a vizet. Elsőre azonban ez is megteszi. De nem tette meg. Hiába próbálkozott, sehogyan sem akart a víz borrá változni. Talán az volt a baj, hogy nem tudta pontosan, mit is tett Jésua, hogy a víz borrá vált. Meg ki tudja, lehet, hogy könnyebb nagyobb mennyiségben átváltoztatni a vizet. Lehet, hogy kevés ez a három korsó. De akárhogy nézegette, nem talált nagyobb edényeket a házban.

Rövidesen újabb hírek érkeztek Jésuáról. Azt mondják, hogy a tó túloldalán tanított egész nap. És már esteledett, a tanítványai meg nagyon mentek volna haza.

– Jól van, induljatok – mondta nekik Jésua.

– És te, Mester? – kérdezték a tanítványok.

– Ne aggódjatok, majd utolérlek benneteket – mondta Jésua, legalábbis Zimir így beszélte el. De utána jött csak az izgalmas része a dolognak, mert Jésua valóban utolérte a távolodó csónakot. Nem, nem egy másik csónakkal! Hanem a vízen járva! A tanítványai annyira megijedtek, hogy azt hitték, kísértetet látnak. De Jésua megnyugtatta őket, hogy ne féljenek, ő az. Na, ezen az egyik tanítványa, Simon is felbátorodott.

– Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy odamenjek hozzád a vízen!

– Hát jöjj! – felelte Jésua.

Simon pedig kiszállt a hajóból, járni kezdett a vízen, és elindult Jézus felé.

Avi mélyen elgondolkodott. Ezek szerint nemcsak Jésuának, hanem Simonnak is sikerült a vízen járnia. Igaz, hogy amikor a hullámokra nézett, süllyedni kezdett, de akkor is. Hátha neki is sikerülne!

A gondolat szöget ütött a fejébe. Közel volt a tengerpart, ismerte minden zegzugát. Nem volt nehéz olyan helyet találni, ahol ő is kipróbálhatja a vízen járást. De hiába. Nem sikerült. Csak a ruhája lett csuromvíz, meg jól összesározta magát.