Korán volt még, alig virradt, amikor Erzsébet finoman megcirógatta Jisma arcát:

– Ébredj, fiam, indulnotok kell!

A gyerek résnyire nyitotta a szemét. Az olajlámpás lobogó fényénél csak az öregasszony kedves arcát látta, testének körvonalai elvesztek a sötétségben. A fiú álmos volt még, nem értette, miért kell ilyen korán kelnie. Szívesen visszafordult volna a másik oldalára, de nem tehette. Ha az asszonya szólította, mennie kellett. De Erzsébet megborzolta a haját:

– Nem kell úgy sietned. Készülődj csak nyugodtan! Még a reggeli imánkat úgyis elvégezzük.

A fiú bólintott. Tudta, hogy akkor még van ideje felöltözni, mosakodni, bekapni pár falatot. A reggeli imádság végeztéig útra készen lesz. Bár csak szolga volt, a két öreg úgy szerette, mintha a saját fiuk lett volna. Mert nekik nem volt saját gyerekük. Mindennél jobban vágytak egy gyermekre, de az Úr nem adott nekik.

Jisma tudta, a városban sokan találgatják, hogy vajon miért nem áldotta meg az Úr gyermekkel Zakariást és Erzsébetet. Hiszen jó emberek, boldog házasságban élnek, már ki tudja, hány évtizede. És istenfélők is, tudja azt mindenki, a két kis öreg milyen kényesen ügyel rá, hogy Mózes minden törvényét betartsák, még a több száz rendelkezést is. Ráadásul mindketten papi családból származnak, ami persze manapság nem sokat jelent. Mert Heródes király nem nagyon ad a régi szokásokra, kénye-kedve szerint váltogatja a főpapokat, és hát a papok is… Őket sem lehet mindig a szentség és tisztaság példaképeként emlegetni. Többet foglalkoznak a templomadóval meg az áldozati oltárról lehulló zsíros falatokkal, mint Isten fenségével. De Zakariás nem ilyen pap volt, ügyelt a törvényre nemcsak a templomban, hanem a saját házában is.

Mégis, a városban sokan sokfélét beszéltek. Hogy Zakariásnak vagy Erzsébetnek valami titkos bűne kell hogy legyen. Vagy ha nekik nem, akkor a szüleiknek. Vagy valamelyik ősüknek. Mert különben miért ne adna nekik gyermeket az Úr?

Erzsébet fülébe is eljutottak ezek a pletykák, és sokszor sírva borult a férje vállára:

– Nem elég nekünk a mi nagy bajunk? – kérdezte Zakariást zokogva. – Miért kell még a nevünket is bemocskolni?

– Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van – válaszolta Zakariás, miközben megsimogatta a felesége haját. Erzsébet értette, mit üzen nekik az ige, amit az Úr mondott Sámuelnek Dávid felkenése előtt. Hiszen Sámuelre is hosszú éveken át várt az édesanyja. Erzsébet elmosolyodott. Hát persze. Hiszen még Éli főpap is tévedett, amikor látta Annát gyermekért könyörögni az Úrhoz. Azt hitte, részeg. Ha egy főpap ekkorát tévedhet, akkor nem csoda, hogy az egyszerű emberek ostobaságokat gondolnak róluk. Egy pillanatra megnyugodott, de aztán újra erőt vett rajta a szomorúság. Mert Annának megadta, amire vágyott. De neki már nem lehet gyermeke. Túl öreg hozzá.

De Zakariás megfogta a felesége kezét:

– Gyere, imádkozzunk az Úrhoz! Ő nem szégyeníti meg a benne bízókat.

Jisma számtalanszor látta a gazdáját és a feleségét így imádkozni. Minden este és minden reggel. Felkeltükben és lefektükben, jöttükben és mentükben egyre csak fohászkodtak egy gyermekért. Lesz hát ideje most is felkészülni az útra.