– Ezt a kályhát ne tessék lebontani. Hadd maradjon meg. Hátha szükség lesz még rá. – Beköltözésünkkor kérte ezt a gondnok asszony a parókia egyik szobájában megbúvó csinos cserépkályhával kapcsolatban.

A kályha tehát maradt. Persze mindvégig úgy gondoltam, már soha nem lesz rá szükség. Minek is? Modernek vagyunk, központi fűtéssel, gázkazánnal. A régi fűtőalkalmatosság nem sok vizet zavart. Az ajtó mögötti sarokban strázsált tovább, talán arra várva, hogy jönnek még idők, amikor gondos kezek tüzet gyújtanak benne, és aztán a kémény kürtőjén keresztül magasba szökik a füst. Fel a kéménybe, és azon át az égbe. Jelezve mindenkinek, hogy kályha duruzsol ebben a házban. És íme, visszatért a kályhák igazsága és becsülete.

De ezek az idők sehogy sem akartak eljönni. Mostanáig. A nyugat-európai energiakrízis ugyanis Erdélybe is beköszöntött. Felsrófolta az energiaárakat. Gondterhelten néztem a számlák egyre ijesztőbb végösszegeit. És akkor eldöntöttem, nem várunk tovább, felújítjuk a derék fűtőalkalmatosságot. Lássuk, mire képes. Tud-e még meleget varázsolni a házban, füstöt eregetni a kéményen át?

Megbeszéltem a szakival, hogy amikor ráér, eljön. Közben megvásároltam a piszkafát, a hamulapátot, a parázs kiszedéséhez a fémvedret. Néhány ügyes presbiter felvágta a rossz időkre félretett fahulladékot, és szépen felrakosgatták a fal mellé, ahogy régen volt szokás.

Miközben figyeltük a nyugati energiaválságot, az egyik kereskedelmi rádióban hallottunk egy rövid riportot, amelyben egy fiatalember elbeszélte, hogy gyerekként két évig fűtetlen otthonban élt. A szüleitől a nagymamájához került, akinek nem volt munkája, ezért nemsokára áram nélkül maradtak. Anélkül pedig ma már elképzelni sem tudjuk az életünket. Okkal.

Bárhogy füleltem, sehogy sem hallatszott ki a hangjából a keserűség és a panasz. Ez volt talán a legfőbb tanulság a panaszkodás társadalmában élve. Amikor öt perc áramszünet, internetkimaradás, sorban állás és egyáltalán, öt perc bármi miatt kiakadunk.

A fiatalember pedig szépen, nyugodtan, megmagyarázhatatlan kiegyensúlyozottsággal elsorolta, hogy mentek Ponciustól Pilátusig. Eredmény nélkül. Így hát felöltöztek. Felvettek mindent. Nyáron pedig gödröt ástak. Az élelemnek. A stúdióban elakadtak a hangok. Döbbent csendben hallgattam én is, vezetés közben. A megszokásból is siránkozók szégyenkező döbbenete volt ez a csend.

Jut eszembe, a parókia kályhája türelemmel vár, mi pedig hamarosan kipróbáljuk. Visszautazunk egy kicsit az időben, lássuk, mit mesél nekünk jókedvű duruzsolása.