„Bárcsak kicsit is fontos lennék a férjem számára!” „Bárcsak elég jó tudnék lenni a feleségemnek!” Oly sokat hallom ezeket a sóhajokat házas emberek szájából, amikor már eljutnak odáig, hogy ezeket a kötődési szükségeiket meg tudják fogalmazni, valós vágyaikat merik vállalni úgy is, hogy közben sebezhetővé teszik magukat.

És valóban. Mennyire sóvárog az ember lelke az igenek után! Mert azokban valódi és lényegünket érintő szeretet van. Paradicsomi létünkből kihullva, a szeretet hiányával érkezünk meg erre a földi világra. Pontosan ezért amíg nem bizonyosodik meg a lélek arról, hogy őt ismerik, és ahogyan van, mindenestől szeretik, addig csak erre az elementáris szükségére összpontosít, ennek elérésére figyel.

Sokan még felnőttként is rejtve, de mindenben ezt keresik. Minden tettüket ez a be nem teljesedett élmény hajtja, hogy szerethetők legyenek. Ki így, ki úgy. Van, aki reméli, szinte égi csodát várva, valaki megpróbálja megszolgálni bárhol, bármikor, bármi áron, de lehet elvárni, sőt követelni is a szeretetet.