Furcsa megfigyelésem, hogy akik manapság a lelkészi hivatalba bekopognak, többségében nem tanácsért és nem is igéért jönnek, hanem azért, hogy elmondhassák. Igen, hogy kimondják, elsorolják a kikívánkozó gondolatfüzéreket. Ez azt jelzi, hogy a lelkünk oly sok békétlenséget, fájdalmat és panaszt őrizget, amennyit egyszerűen nincs kivel megbeszélnünk. Mert a világ már csak olyan, mint egy gyorsan pörgő Facebook-hírfolyam. Gépiesen olvassuk a címeket és nyomjuk a lájkokat, gondolkodni sem kell, az ösztönös mozdulatokon van a hangsúly.

És ide kívánkozik a második megfigyelés: az emberek zöme nem foglal helyet a hivatalban. Mindenki máris menne, sietne tovább. Ezért másodjára, sőt harmadjára is nyomatékosan kérnem kell, hogy üljenek le. Tegyék le a terheiket, és adjanak időt maguknak. Egy kis beszélgetésre. Önfigyelemre, magukba nézésre. Arra, hogy a felszínre jöjjenek a mélybe gyömöszölt sérülések, a robbanásközeli feszültségek.

Egy szék és egy kis figyelem csodákra képes. Gyakran megesik, hogy közbeszólni sem tudok és nincs is miért, mert ott és akkor hallgatni kell. Meghallgatni. És itt jön a harmadik megfigyelés. Ki-ki a maga igazának, igazságának a tudatában szól. Senki sem tévedett, senki sem hibázott. Mint a farizeus, aki hálát ad Istennek, hogy nem olyan, mint a többi ember, vagy mint az a vámszedő ott, ni.

Mennyire jellemző a világ mai korszakára, hogy mindenki keresi az igazságot, és majdnem mindenki azt is hiszi, hogy megtalálta. A hírekben, a közösségi médiában, a saját gondolataiban, és ezt a vélelmezett igazságot mondja, hirdeti. És ennek nyomán lesz önmaga orvosa, virológusa, papja és istene.

Mindenről véleménye van, és mindent jobban tud. Vitázik a szakértőkkel, tudósokkal. Senkinek sem hisz, csakis önmagának. Folyton újabb és újabb igazságokat keres, talál és hisz. Mindig van egy aktuális igazsága, amelyet a közösségi oldalakon posztokban és kommentekben hirdet az ismerőseinek, a „kiváltságosaknak” pedig hosszú monológokban „prédikál”.

Azonban hiába ez a sok-sok igazsághalom, ez a mindennapi, éppen mai, aktuális igazság, mert valahogy mégsem csökken a félelme, aggodalma, állandósult szorongása. Az életét fájdító rettegés. Talán mert ezek az „igazságok” csak addig – sőt még addig sem – tartanak, amíg kikapcsolja a gépet, a telefont, a bármit.

Mert egyedül Jézus Krisztus az Isten igaza. Kereshetjük az igazságot akár egy életen át is hiába, miközben ott van az egyéni és közösségi istentiszteletünk örömében, üzenetében. Pilátus közel áll ehhez az igazsághoz. Vele szemben. Mégsem ismeri fel. Istenem, nyisd meg a szemünk, hogy lássunk!