Fáradtan rogyok le a kanapéra. Illik, nem illik, felteszem a lábam a kisasztalra – jólesik kinyújtóztatni az egész napos talpalás után. Az asztalon túl, a szoba közepén nagy halomban állnak a kisebb-nagyobb kartondobozok, bennük gondosan becsomagolva tányérok, poharak, törékeny életünk még törékenyebb részletei. Köztük, körülöttük fekete kukászsákokba gyűrve ruhák – jóval több, mint amennyire szükségünk van. Még napokba telhet a szortírozás és az elpakolás.

Ez a kis zug, itt, ahol ülök, már otthonos. Igyekeztünk gyorsan azzá tenni – feltölt, ha a káosz közepén van nyugalmi zóna. A sarokban, a nagy ablak előtt a költözést vitézül viselő szobanövények lubickolnak a ritkaságszámba menő téli napfényben, mellettük, a pamlagon kényelmes párnák hívogatnak. Fölöttük Kosztolányi Dezső méretes fotója – egykor színházi kellék volt, ma az enyészettől mentett, szívünknek kedves darab. E kis sziget most a mi menedékünk, ha elfáradunk a rakodás, a dolgok – és a magunk új – helyének keresése közben.