Lassan lenyomtam a jéghideg kilincset, noha tudatában voltam, hogy a kintről betóduló csípős levegő pillanatok alatt lehűti majd a kicsi, gondosan átfűtött lakást. A küszöbre lépve, nyitott ajtónál hallgattam a belvárosi bérház falai közé lopózó, ismeretlen irányokból érkező neszeket. Átlagos vasárnap volt. Pár perccel ezelőtt még a szobában álltam, azon gondolkodva, vajon hogyan fogom leszedni a mennyezet sarkában napról napra kényelmesebben elterülő pókhálót – amelynek lakója mintha pontosan tudná, hogy nincs a lakásban létra (csak ez magyarázhatja vakmerő bátorságát). Ekkor siklott szemem az ablakon beszűrődő fényre, az égbolt vérnarancsban játszó, különös színére, és kiléptem az ajtón.

A XXI. századi ember legnagyobb ellensége az idő. Harcba szállunk vele, próbáljuk lassítani, vagy tehetetlen dühvel figyeljük múlását. Túl sok mindent kell megértenünk túl kevés idő alatt, a rohamos fejlődés pedig belénk kódolta a lemaradástól való félelmet. A közösségi média, a temérdek applikáció, a techcégek számos „emberközpontú” vívmánya elhitette velünk, hogy megfigyelőkből a társadalom irányítóivá válhatunk, így a legtöbben fontosságuk teljes tudatában szentelik életüket roppant kötelességük teljesítésének.