A párduc és a gödölye

Gerzson bátya aznap este megnyugodva ment lefeküdni, amikor elmesélte a kiskecskéknek Jákób történetét.
– Hát, remélem, most már nem fogják piszkálni egymást.

De alighogy felkelt a nap, hangos mekegésre ébredtek az akol lakói. A kiskecskék egymással öklelőztek, verekedtek, alig lehetett őket szétválasztani.

Nem egy kecskekobakon nőtt dudor a nagy küzdelemben, Gézának még vérzett is a homloka, mert felhasadt.
– Kormi volt! – bökött a kis fekete gidára Géza. – Miatta volt az egész verekedés.
– Persze – mekegett Gerzson bátya –, Kormi egyedül vert össze mindenkit, ugye?

A kiskecskék elbizonytalanodtak. Mert Korminak igazság szerint nem sok köze volt a verekedéshez. Ő csak annyit mondott, hogy mennyire szereti a friss libatippant. Erre Géza meg Gáspár elkezdtek veszekedni, mert Géza szerint a libatippan ehetetlen, sokkal finomabb a taréjos cincor. No, már erre Gizi is beleszólt, hogy ugyan, libatippan meg taréjos cincor! Ki eszik olyat? Igazi kecske törökbúzát eszik, persze csak akkor, ha elég kifinomult. Erre a gödölyék, a lánykecskék hangosan elkezdték csúfolni a gidákat, a fiúkecskéket, és már készen is volt a verekedés.
– Szóval?! – kérdezte Gerzson bátya. – Kormi volt az oka mindennek, ugye?
– Neeem… – mekegtek óvatosan a kiskecskék.
– Deee… – Deee ő kezdte! – vágta ki Géza, és többiek lelkesen bólogattak, hogy igen, nem lett volna semmi baj, ha Kormos nem kezdi el dicsérni a libatippant.

Gerzson bácsinak el is ment a kedve az egésztől.
– Látom, addig nem hagyjátok abba a veszekedést, amíg egyszer be nem törik a fejetek – legyintett, és elhatározta, hogy többé egy szót sem veszteget ilyen keményfejű, konok gödölyékre meg gidákra.

Úgyhogy a kecskegidák ugyanúgy veszekedtek meg öklelőztek tovább. És persze ha bajba kerültek, mindennek Kormi volt az oka.

Ám egy napon Géza és Gizi lélekszakadva rohant Gerzson bácsihoz.
– Gerzson bátya! Valami nagy… Valami szőrös… Valami fekete ólálkodik az erdőben – mekegte Géza ijedten.
– Farkas lesz… Biztos, hogy farkas… – szólt reszketve Gizi is. – Vagy medve! Párduc! Oroszlán!
– Ugyan – legyintett Gerzson bátya –, ilyen vérengző fenevadak nincsenek a környéken.
– De vannak! Láttuk a saját szemünkkel! Ott lapult a bokrok között a cseres tisztáson! – állították a gidák.
– És én még azt is láttam – tette hozzá Gáspár –, hogy elugrott a bokorból, és lecsapott Kormira. Mert miatta jött ide ez a fenevad, ő az oka minde…

De a mondatot nem tudta befejezni, mert Kormi kiáltása hangzott fel a karámon kívül.
– Gyertek! Gyertek! Nincs itt semmiféle fenevad!

A gidák óvatosan dugták ki a fejüket a karámajtón. Gerzson bátya volt csak, aki odamerészkedett Kormihoz, aki a szarvával böködte a bokor ágaira fennakadt fekete kabátdarabot.

– No, ettől tényleg nincs mit félni – nevetett a vén kecskebak.
– De amikor olyan félelmetes volt – mekegték a kiskecskék, és elismeréssel néztek Kormira. – Hát, bizony jobb félni, mint megijedni. Mert az az igazság, hogy amíg világ a világ, a kecskegidáknak sok ellensége lesz. De amikor Jézus visszajön, csodálatos világ köszönt majd be. Akkor már nem lesz több rettegés, nem lesz több félelem. Mert akkor majd a farkas a báránnyal lakik, a párduc a gödölyével hever, a borjú, az oroszlán és a hízott marha együtt lesznek, és egy kisfiú terelgeti őket.
– És ez mikor lesz? Mikor? – kérdezgették a kiskecskék.
– Azt nem tudjuk. De nézzetek Kormira. Ő már most le tudta győzni a félelmet, és bátran kiállt a gonosz „párduc” ellen, amely nem más, mint egy kabátdarab.