6 óra: Nézem az alvó várandós feleségemet, és arra gondolok, hogyan keltsem fel azzal, hogy „szerelmem, lőnek, megkezdődött a háború”? Ez annyira abszurd. Gyorsan felkapom a ruháimat, elindulok a munkába.

7 óra 30: Egy kupacban tanácskozik az összes munkatársam, mindenki zavarodott, nem tudjuk, mitévők legyünk.

8 óra: A rádióban magyarul is bemondják: bombáznak Ukrajnában, kitört a háború. Kérik, hogy tartsuk meg békénket, és higgyünk Istenben. Édesapám ötvenhatos történetei jutnak az eszembe, de ez a borzalom velünk történik. Itt és most, 2022-ben.

10 óra: Arra jutunk a munkahelyen, hogy mindenki tegye, amit jónak lát. A kollektíva fele úgy dönt, hogy elindul a családjával a magyar határ felé, talán még átjutnak. A nők sírva berámolnak néhány holmit a bőröndbe, megfogják gyerekeik kezét, és Magyarország felé veszik az irányt.

11 óra: Isten csodája, hogy megkapjuk a fizetésünket. Rohanok a benzinkútra, hogy üzemanyaghoz jussak. Örvendek, hogy csak hetvenen sorakoztak előttem, járhattam volna sokkal rosszabbul. Kapok még benzint.