Dávid vitathatatlanul sikeres ember volt. Hosszú utat tett meg, míg a betlehemi mezőről, a juhok mellől királyi trónra ülhetett. Fővárost foglalt és dinasztiát alapított, mely évszázadokon át uralkodott Jeruzsálemben; élete kalandos volt, harcokkal, meneküléssel, hódításokkal, gyakran életveszélyes helyzetekkel. Ezen a héten az Igék sorában egy történet (1Sám 30) mégis kilóg a többi véres história közül: ezúttal hősünk halálát nem ellenségei, hanem saját emberei kívánták.

A konfliktus a Ciklágra törő amálékiak miatt robbant ki. Kíméletlen, délvidéki nomád népség volt ez, már Gedeon idején is gyakran fosztogatták Izráelt (Bír 6,1–6). Ezúttal is mindent vittek, a maradékot felperzselték, asszonyt-gyermeket rabszíjon hajtottak el. Az üszkös romok közt keresgélő, zokogó emberek haragja hamar a vezér ellen fordult – ő viszont most sem vesztette el józanságát. Kisírta magát, de amikor mindenki más már bűnbakot keresett, ő a paphoz fordult: „Hozd ide az efódot!” Dávid tudta, amit a legtöbben sem akkor, sem ma nem értenek. Tudta, hogy Istenhez kell fordulni a nyomorúság és a veszteség idején, őt kell keresni, ha megoldhatatlannak tűnik a helyzet.

Történetünk szerint Dávid egyrészt istenismeretének, másrészt emberségének köszönhette a szabadulást. Az ellenség üldözése közben talált félholt embert megetette-megitatta, a győzelem után gondoskodott róla, hogy a zsákmányból mindenki megkapja részét, és jó politikusként még majdani királyságának leendő oszlopait, Júda véneit is megajándékozta.

Dávid Isten elé állt, de nem kért, hanem kérdezett. Amikor világossá vált az Úr akarata, küzdött, Istenbe kapaszkodva, de férfiként, erős karral. Az Istenre hagyatkozás és a határozott cselekvés összhangját teremtette meg. Bár több erre képes vezetőt adott volna az Örökkévaló ennek a világnak!