Az okos szamár

– Nincs semmi értelme, hogy itt baktatok melletted – durcáskodott Tóbiás, aki az anyja mellett haladt a hegyi úton. – Ugrálni nem szabad, málhát még nem raknak rám, mert kicsi vagyok. Nincs is semmi dolgom!
– Dehogy nincs! – vigasztalta az anyja Tóbiást. – Pont az a dolgod, hogy gyere mellettem, és figyelj. Tanulj! Less el mindent, amit egy jó csacsinak tudni kell. Ide, az izráeli hegyek-völgyek közé olyan kitartó, szívós állatokra van szükség, mint amilyen te vagy, Tóbiás. Aki nemcsak erős, hanem okos is.
– Okos? – kerekedett nagyra Tóbiás szeme. – Úgy tudtam, nem az agyunkról vagyunk híresek.
– Pedig néha bizony okosabbak vagyunk, mint az emberek – bólogatott Tia mama –, sokkal okosabbak. Tóbiás csodálkozva nézett az anyjára.
– Jól van, elmesélek neked egy történetet, amelyből kiderül, hogy a szamár sokszor többet tud, mint az ember. Akkoriban, amikor a zsidók a pusztában vándoroltak, élt Móáb földjén egy király. Báláknak hívták. Nagyon megijedt a közelgő héberektől, és elhatározta, hogy megkeresi a híres jövendőmondót, Bálámot, hogy mondjon átkot a zsidókra. Sok kincset ígért neki, de Bálám nem akarta megátkozni a zsidókat, mivel Isten kereken megmondta neki, hogy ők istenáldotta nép. De csak addig könyörgött Bálák a jövendőmondónak, hogy az engedett: elmegy vele, és megnézi a zsidókat. Felült a szamarára, ám a csacsi nagyon csökönyösen viselkedett. Bálám legalábbis azt hitte. Mert a szamár egyszer csak letért az útról, és a mezőnek vette az irányt. Bálám ütni kezdte a szamarat, hogy jobb belátásra bírja. Azután, amikor egy szurdokon haladtak keresztül, úgy nekilapult a falnak, hogy a sziklához szorította a gazdája lábát. Bálámnak már nagyon fogytán volt a türelme, és újra csak ráhúzott a szamárra. De a csacsi nem engedett. Lefeküdt a földre, és nem volt hajlandó egy tapodtat sem menni. Bálám ütni-verni kezdte a szerencsétlen állatot. Ám ekkor a csacsi megszólalt.
– Mit vétettem ellened, hogy háromszor is megvertél engem? Bálám szeme-szája elállt a csodálkozástól, de dühösen fújtatott:
– Azért bántottalak, mert csúfot űztél belőlem. Lenne csak kard a kezemben, meg is ölnélek!

A szamár azonban ezt mondta Bálámnak:
– A te szamarad vagyok, régóta rajtam utazol. Szoktam-e ilyet tenni veled?
– Nem – felelte Bálám. – Tényleg sohasem tettél ilyet.

Ekkor az Úr megnyitotta Bálám szemét, aki meglátta az Úr angyalát, amint ott áll az úton kivont karddal a kezében.

Bálám meghajolt, és arcra borult. Az Úr angyala ezt mondta neki:
– Miért verted meg a szamaradat háromszor is? Azért jöttem, hogy feltartóztassalak, mert ellenemre való ez az út. A szamár látott engem, azért tért ki előlem háromszor. Okosabb ez a szamár, mint te vagy, Bálám. Megmentette az életedet. Mert ha nem tért volna ki előlem, téged meg is öltelek volna. De a csacsit nem akartam bántani. Mert ő megértette, hogy mi az Úr akarata.
– És mi volt az? – kérdezte csodálkozva Tóbiás.
– Hogy Bálám áldja meg a zsidókat. Mert ők az Úr népe.