Jézus Krisztus szenvedésének, kereszthalálának hetét az Úr temetésének és sírban nyugvásának elbeszélése zárja az evangéliumokban. Arimátiai József, a nagytanács Isten országát váró tagja elkérte Pilátustól Jézus testét (Mk 15,43). Ez a derék és igaz férfiú olyan, sziklába vágott sírboltba helyezte a megtört testet, amelyben „még soha senki sem feküdt” (Lk 23,53). Lukács hangsúlyozza még: „Szombaton azonban pihentek a parancsolat szerint.” (Lk 23,56) János bizonyságtétele szerint is fontos, hogy egy eddig senki által nem használt, új sírba helyezték Jézust, a temetéssel siettek a szombati páskaünnep miatt (Jn 19,41–42).

Máté kiemeli, hogy az Arimátiából való József Jézus tanítványa és gazdag ember volt (Mt 27,57). Az Úr testét méltóképpen felkészítette a temetésre, majd a saját új, sziklába vágatott sírjába helyezte Jézust. Hangsúlyos, hogy a „sír bejáratához egy nagy követ hengerített” (Mt 27,60). Ez a kő a szombati nyugalomnap egyik fontos szereplője. A főpapok és a farizeusok még halálában is hamis vádakkal illetik Jézust, miszerint a tanítványok ellopják Jézus testét, hogy azt állíthassák: harmadnapra feltámadott az Úr. Pilátus nem volt hajlandó őrséget állítani a sírhoz. Ezért a főpapok és farizeusok „elmentek, lepecsételték a követ, és őrséggel őriztették a sírt” (Mt 27,66). Az indulatok nem nyugodtak szombaton, a teremtés hetedik napján sem.

A nagyheti szenvedések a teremtés hetének visszáját mutatják meg: az ember ítélkezik az Isten Fia felett, a szombatnap forrongó indulatokkal teli kényszeres pihenővé lett. Ennek szimbóluma a lepecsételt kő. Jézus még halálában is megtartja az Úr parancsolatát, hogy a harmadik napra a feltört pecsét, az elhengerített kő legyen a feltámadás bizonyosságává. „Nincsen itt, mert feltámadt!” (Mt 28,6).