János első levele számos ponton és megannyi mondanivaló, kifejezés által emlékeztet bennünket arra, amit János evangéliumában olvashatunk. Az evangélista és apostol tanúvallomást tesz a világmindenség színe előtt mindarról, amit az Atya az ő Fia, Jézus Krisztus által elvégzett. „Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében.” (Jn 20,31) A levél megerősíti a tanúvallomást, amely arról a valóságról szól, „amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is megtapintottunk, azt hirdetjük az élet igéjéről” (1Jn 1,1). Az egyház közössége egyúttal „közösség az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal” (1Jn 1,3). Isten a világosság, nincs benne semmi sötétség. „A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be” (Jn 1,5). Ha mi közösségben vagyunk Istennel, de a sötétségben járunk, „akkor hazudunk, és nem cselekedjük az igazságot” (1Jn 1,6). A bűnökre van bűnbocsánat, ha vétkezünk, Jézus vére „megtisztít minket minden bűntől” (1Jn 1,7). Bűneinket, tévedéseinket, tévelygéseinket van kinek megvallani, mert Jézus Krisztus „engesztelő áldozat a mi bűneinkért, de nemcsak a miénkért, hanem az egész világ bűnéért is” (1Jn 2,2).

Jézus szenvedése és feltámadása előtt árván maradó tanítványainak azt ígérte, hogy kérni fogja az Atyát, „és másik Pártfogót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké: az igazság Lelkét” (Jn 14,16–17). Pünkösd, a Lélek kitöltetésének ünnepe után, amikor a Szentháromság ünnepén győzedelmes keresztyén hitünkről teszünk tanúvallomást a gyülekezetben és e világ előtt, nagy erővel bátorít János tanítása: „...van pártfogónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus...” (1Jn 2,1) Reményünk, vigaszunk, örömünk, jövőnk az, hogy „van pártfogónk”