Farkasok az akol körül

– Neeee… Ugyeee neeem mondod komolyan, Beeeáta mama? – bégetett kétségbeesetten Barnabás. – Eeez nem lehet a farkas, meeert… Farkas neeem is léteeezik!

– Honnan veszed ezt a butaságot? – kapta fel a fejét Bere, a vezérkos. – Ki mondta neked, hogy nincsenek farkasok?

– Hát… – illetődött meg Barnabás. – A kecskegidák mekegték. Hogy a farkasokat csak a pásztor találta ki. Meg az öregebb bakok, kosok. Hogy legyen mivel ijesztgetni a kisgidákat meg kisbárányokat. Hogy maradjunk mindig a nyájnál, hogy ne csámborogjunk el, meg hogy mindig hallgassunk a pásztor hangjára.

– Ha ilyet mondtak, akkor elég kergék azok a kecskék! – méltatlankodott a vezérkos. – Mert farkasok igenis léteznek! És most itt ólálkodnak a környéken! Nem hallod a hangjukat?

– Deee… Deee… Hallom – bégette Barnabás. – Csak nem tudom, hogy esetleeeg… Hogy igazából ez nem sakál-eeee?

– Neeem az – szólalt meg remegve Betti, akit nemrég mentett meg a pásztor, amikor elkóborolt. – Ezt a hangot már én is hallottam. És láttam az állatot is a sziklák között. Nem sakál volt, az biztos. A sakálnál sokkal nagyobb és sokkal félelmetesebb.

– Akkor most mi leeesz velünk? – fakadt sírva Barnabás és vele a többi kisbárány. – Megesznek minket a farkasok?

– Azt nem engedi a pásztor! – szólt Bere, és hálát adott az égnek, hogy ők a jó pásztor nyájához tartoznak. Tudta nagyon jól, hogy sok nyájnál csak béresek szolgálnak. A béres nem gazdája a nyájnak, hanem csak fizetségért szolgál, és a legtöbbje gyorsan elfut, amikor meghallja a farkasüvöltést. Menti az életét, nehogy baja essen. De az ő pásztoruk nem ilyen. Ha kell, élete árán is megvédi a juhait, nem engedi, hogy bármi bántódásuk essen.

A farkasok üvöltése újra felcsapott. A birkák egészen közel húzódtak egymáshoz. A kisbárányok a kör közepén szorongtak. Most tényleg annyira össze voltak préselődve, hogy Barnabás alig kapott levegőt. De nem bánta egy csöppet sem. Sőt. Örült neki. Mert tudta, hogy az idősebb birkák most vállvetve védik őket, hogyha betörnének a vadak, akkor a kicsinyekhez férjenek hozzá legutoljára.

Az üvöltés hirtelen elhallgatott. De ez a csend még félelmetesebbnek tűnt, mint az előző hangos vonítás. Aztán ütések, puffanások, fogak vicsorgása, emberi kiáltások hangoztak az ajtó felől. Hogy meddig tartott a küzdelem, a bárányok nem tudták megállapítani. Talán percekig, talán órákig. Nekik végtelenül hosszú időnek tűnt, mire végre odakint minden elcsendesült. Csend lett, de most nyugodt, békés csend. Kinyílt az akol ajtaja, és belépett a gazda.

Fáradt volt, a ruhája tépett. A válla, a karja vérzett, ahol belemartak a vadállatok. De az arca békés volt, nyugodt. Végignézett az állatain, majd magában elmosolyodott, mert végre biztonságban tudta a bárányait.