Ha úrasztala lehetnék, mennyi mindent láttam volna mostanában! Kenyeret, bort, vizet, szép ruhába öltözött, kipirult vagy épp elsápadt arcokat. Ha úrasztala lennék, idén élveztem volna a rám nehezedő terheket az előző évek súlytalansága után. Önfeledt éneket és ábrázatokat az eltakarózás napjai után. Ha úrasztala lennék, fürkészném az arcokat és szíveket, hogy a sok mostani fogadalom kit hogyan érint meg. Kit tüzel és buzdít egy „ígérem és fogadom”, és kinek a vállát fogja bűntudattal és mulasztások terhével nyomni. Kinek pedig csak halvány emlék, kérdőjelekkel: vajon tényleg járt már itt, vagy csak álmodta? Miket kellett akkor mondani?

Márványom hidegével, fám melegével őrizném azokat az emlékeket, amelyeket más elfelejt: keresztszülői viszonyt, gyülekezeti ígéretet gyermekek felett, megalapozatlan hitvallást. Megőrizném helyettük is, és ha véletlenül visszaülnek ugyanabba a padba, újra eléjük adnám. Mint itt felejtett zsoltároskönyvet vagy elhagyott levelet. Örülnék, hogy szolgálok csak úgy, léttel, őszintén és tisztán, áruló, túlzó vagy botladozó szavak nélkül. Élvezném, amikor nem csak úgy áll rajtam a Biblia, hanem surrog a lap, hangzik az evangélium, vagy sercegő toll alatt emlékké íródik – sorakozik a sok kötet a konfirmandusoknak.

Élvezném, hogy körém gyűlnek. Virággal díszítenének: kerti rózsa, írisz, liliom lennének Krisztus jó illata, és a sokféle szín és cirom igehirdetés az Isten gazdagságáról. Nem is kéne letörölni, mert mindig van annyi sürgés-forgás, hogy ne üljön rám a por. Elérzékenyülnék esküvők elrebegett „hű leszek és vele megelégszem”-jén, reszkető gyűrűhúzásán, vagy síró, gügyögő baba felett álló felnőttek arcát látva. Még jó is, hogy szemlesütve állnak sokan, az ő arcukat is mind látnám. Élvezném, hogy olyan pici vagyok, mégis mindenki körém fér, nem küldenek el tőlem senkit, mint Jézus jászolától. Ott is jutott hely mindenféle népnek. Szeretettel tartanék régi és új klenódiumokat, kopott ezüstöt vagy csillogó aranyat, keresztelőkancsót, ritka kókuszkelyhet. Örülnék, amikor megszédülő állapotos vagy reszketeg idős megkapaszkodna a sarkamban, míg a bort veszi.

A legjobban mégis azt élvezném, hogy ott vagyok középen, ahol a sok szempár találkozik és a sok lelket összeköti a Szentlélek. Az a csodálatos közös indulat, amelytől több az ének, mint külön-külön lenne. Amelytől több az igehirdetés egyszerű meggyőző, begyakorolt beszédnél. Amikor az emberek egymás mellett ülve a legnagyobb különbségek ellenére is testvérré válnak. Amikor Bábelből pünkösd lesz. Amikor egyetlen falat kenyér és korty bor kötelékké válik Isten és ember között, pár csepp víz pedig örök, láthatatlan pecsét. Ezekért a percekért éri meg akár mozdulatlan márvánnyá, fává dermedve állni, csendben szemlélni, csak lenni és nem tenni. Jobb egy nap az Úr házában, mint máshol ezer.