Emberi vonás, hogy a hibát, a vétket sokkalta előbb észrevesszük a másik emberben, mint saját magunkban. Szeretünk kritizálni, megszólni másokat, mert amíg mások hibái felett elmélkedünk, addig nem kell önmagunkba néznünk, sőt még erkölcsi alapot is nyerhetünk arra, hogy különbnek tartsuk magunkat másoknál.

Heti bibliai szakaszaink sorában Nátán próféta példázatát olvashatjuk, amelyet Dávid királynak mondott el. Dávid vétkezett, hiszen egy házas asszonnyal paráználkodott, aki teherbe esett (vö. 2Sám 11,1–5), és akinek férjét, saját katonáját a frontvonal első sorába áthelyezve a biztos halálba küldte (vö. 2Sám 11,14–24). A király úgy gondolta, hogy ezzel az egész ügy megoldódott, vétke nem fog kiderülni, azonban tudjuk, hogy Isten elől semmit sem lehet elrejteni: „De az Úrnak nem tetszett, amit Dávid elkövetett” (2Sám 11,27).

Nátán példázata szerint volt egy gazdag és egy szegény ember. Az elsőnek mindene megvolt, a másiknak egyetlen báránykája volt, azt is pénzen vette. Mégis, amikor a gazdag embernek vendégül kellett volna látnia egy utazót, akkor nem a sajátjából adott, hanem elvette a szegény ember báránykáját. Amikor Dávid meghallotta a példázatot, dühös lett és ezt mondta: „Az élő Úrra mondom, hogy halál fia az az ember, aki ezt elkövette!” (2Sám 12,5) Ekkor hangzik el Nátán kijózanító ítélete: „Te vagy az az ember!” (2Sám 12,7)

Dávid megértette, hogy a példázat róla szól: ő az az ember, aki nem elégedett meg azzal, amije volt, hanem még többet és többet akart. Bizony, ez a gondolkodás igen erőteljesen tetten érhető ma is világunkban és közöttünk egyaránt. Legyünk hálásak mindenért, amit kaptunk az Úrtól, mert neki gondja van ránk, nem feledve azt, hogy akár öröm, akár szenvedés ér: „Isten kezéből jön” (Préd 2,24).