Kinyílik az ajtó, és a tikkasztó nyári melegből hűvös szobában találjuk magunkat. Meseszerű, bármerre nézünk, emlékek tárgyait látjuk, Benke György és felesége, Ildikó életének egy-­egy részlete. Sok elbeszélnivalója van az idős házaspárnak, főképpen a kilencven éves, nyugalmazott lelkipásztornak, csaknem öt évtizedes lelkészi pályával a háta mögött.

– Tudja, hölgyem, mi a pataki exodus? – teszi fel a kérdést a sárospataki teológia egykori dékánja. Története még 1951­ben kezdődik, amikor az állam bezáratta a sárospataki és a pápai teológiát, ő pedig Debrecenben kényszerült folytatni lelkészi tanulmányait.

– Másodéves koromban hallottuk, hogy visszatérnek Pápára a lelkésztanoncok. A híren felbátorodva kora reggel ötven diákkal kiszöktünk a debreceni kollégiumból, áteveztünk a Tiszán, és visszamentünk a sárospataki teológiára. Oly mértékben megszerveztük a szökést, hogy még a diáktársak sem vették észre, amint félszáz tanuló kisurran a kollégiumból. Meg akartuk kérni Nagy Barna dékánunkat és Darányi Lajos püspököt, nyissák meg a teológiát. A náluk magasabb egyházi vezetőséget viszont nem hatotta meg a „romantikus szabadságharcunk”, és azt felelték: „nyet” – mondja szarkasztikusan az idős lelkész. Három nap után a diákság visszatért Debrecenbe, amihez nagyobb bátorságra volt szükségük, mint eljönni onnan.

– Kicsaptak közülünk néhányat, némelyeket kitiltottak az összes teológiáról, többeket félévvesztésre ítéltek, másokat megdorgáltak. Úgy kezeltek ezután, mint akik nem fogadjuk el az új teológiai és politikai irányvonalat. Ez volt a mi pataki exodusunk.

Vannak, akik bulikra emlékeznek, ha diákévekről nosztalgiáznak, Benke Györgynek mástól volt izgalmas a fiatalkora. – Fekete Péter tanársegédünket, lelkipásztort megfosztották palástjától az akkori egyházpolitikát nem támogató felszólalása miatt. Igazságérzetünk diktálta hévvel tíz diáktársammal levelet fogalmaztunk Péter János püspöknek, hogy gondolja át az ítéletet, mi támogatjuk a tanárunkat, magunk is egyetértünk vele. Megbüntettek minket. Engem Csengerbe küldtek segédlelkésznek, átnevelődni – idézi fel Benke György. Nem változott meg szemléletében, amiért a későbbiekben is mellőzte az Állami Egyházügyi Hivatal.

Glasgow-ban ösztöndíjasként Újszövetséget és gyakorlati teológiát hallgathatott ugyan, hazatérve azonban nem engedték doktorálni. – Disszertációm címe A keresztyén misztika volt. A bíráló professzor nem volt megelégedve az előszóval: „Bár a misztika szót nem tűri meg a marxista ideológia, ez hitbeli állapot és érték.” Elutasított, mondván, nem lehet vitázni a marxizmussal – emlékezik a lelkipásztor.

– Amikor hazatértem külföldről, visszaálltam Sárospatakon segédlelkésznek, majd püspöki titkárnak Darányi Lajos püspökünk mellé. Ekkor találkoztam az Állami Egyházügyi Hivatal Borsod megyei főelőadójával. Meginvitált magához: „Jöjjön be hozzám néha­-néha, elbeszélgetünk barátilag.” Ilyen „baráti beszélgetésre” egyszer sem mentem el hozzá. Értette, miért, nem szereztem náluk piros pontot, annál inkább feketét – idézi fel.

Mialatt felelevenedik a múlt, többféle sütemény kerül az asztalra, mind házi készítésű. A 81 éves lelkészné, Ildikó betegsége ellenére hajnalban süteményeket készít, ezzel gyógyítja álmatlanságát. A vendéglátásban rutinosan mozog.

– Mindig nyitva állt a házunk, gyakran akadt ebédvendég. Igyekeztünk befogadni a rászorulókat, vagy étellel kínálni azt, aki betévedt hozzánk. Ebből állt az életem. Egy alkalommal – már főjegyzőként – kérdezte a férjem: – Itt van három külföldi diák, nem jöhetnének ebédelni? – Jaj, apuka, csak rántott leves van, meg kelkáposzta-­főzelék lángossal. – Megszégyenített Isten, olyan jóízűen falatoztak, öröm volt nézni. Sokszor pironkodtam az Úr előtt hitetlenségem miatt, hogy nem lesz elég az ételünk, ha másokat is megkínálunk, de mindig elég volt – emlékezik vissza Ildikó.

Az első saját gyülekezet Sajóvelezden várt rájuk. – Szokás volt a faluban meghívni a lelkészt a nagyobb családi alkalmakra: keresztelőre, lakodalomra, disznóölésre. Ezáltal ismertük meg a gyülekezetet. Ünnepi hagyományként evés után, iszogatás közben minden alkalommal elénekelték a 128. zsoltárt, akár jártak templomba, akár nem. Ezt hívták Dávid zsoltárának, amelyet a „Dávidné zsoltárai” követtek: bármilyen dal, nóta, amelyet ezután énekeltek – magyarázza Benke György. Felesége azt is hozzáteszi, hogy ma is tartják a kapcsolatot a gyülekezettel. Kölcsönösen megszerették egymást, igyekeztek beilleszkedni szokásrendszerükbe.

György nemcsak a lelki élettel, hanem az elmúlással is foglalkozott Sajóvelezden. Megragadta a temető látványa, mert majdnem az összes fejfa díszített és faragott volt. — Lemásoltam a motívumokat és a verses feliratokat. Harminc-negyven év után, látogatóban járva, egyetlen fejfát sem találtunk a temetőben. Egy része elkorhadt, a többit tüzelőnek lopták el a helyiek elmondása szerint. Ez indított arra, hogy könyvben jelentessem meg egykori rajzaimat és jegyzeteimet. A gyülekezet tagjai meghatódva ismerték fel szeretteik egykori síremlékét.

Györgynek és Ildikónak öt gyermeke született. Bár szerették a gyülekezetet, megszűnt a helyi általános iskola felső tagozata, így mindennapi utazás várt volna a gyerekekre, ezért más szolgálati helyet kerestek. A házaspárt hívták Sárospatakra, nagyobb gyülekezetekbe, de nem engedélyezett ekkora egyházközséget a felső vezetőség. Végül a négyszázötven lelkes sajóvelezdi után a százhatvanöt tagú mezőkövesdi gyülekezet pásztorolását vállalták el, mivel ott volt középiskola és zeneiskola.

– Nehéz életünk volt, nem kezdenénk elölről. Akkoriban még nem kötötték be a vízvezetéket a parókián. A kinti WC kellemetlenségén kívül sparhelten, mosófazékban főztem, kútnál öblítettem a pelenkát. Még a fagylaltot is én készítettem, nem volt pénzünk megvenni a gyermekeknek – réved vissza Ildikó, majd nevetve hozzáteszi: – A kemény évek megedzettek bennünket, azért élünk ilyen sokáig. Rásky Sándor püspökünk azzal indított útnak Mezőkövesdre: – Ti ott éhen fogtok halni – idézi fel az asszony. György szerint az akkori egyházi vezetők az egyházpolitikával egyetértő lelkészeket igyekeztek anyagilag kedvezőbb helyekre helyezni, az egyet nem értők előrelépését nem engedték.

– A százhatvanöt tagú gyülekezetben értettem meg, milyen méretű az a közösség, amelynek nemcsak prédikátora, hanem pásztora is lehet az igehirdető. Diákjaimat arra tanítottam: a lelkipásztornak nem csak prédikálnia kell, lelkigondoznia is szükséges a gyülekezetét. Jelenti ez a családlátogatást, a beszélgetéseket. Nem tudom, hány juhot bíznak egy pásztorra, de valószínűleg nem több százat, már száznál is van bojtárja, terelőkutyája. Sajnos ma sokan csak prédikátorok, kevés időt fordítanak a gyülekezeti tagokra – fejti ki a lelkipásztor. Feleségével rendszeresen látogatta gyülekezetét. Ezek emléke ma is eleven. – Megható volt egy-­egy ilyen találkozás, némelyek azt kérdezték tőlünk: – Honnan tudták, szükségem volt arra, hogy eljöjjön valaki, meghallgasson és imádkozzon értem? – tekint vissza az egykori dékán.

Benke György nem búslakodott az elmaradt doktori cím miatt. Örömét lelte az igehirdetésben.

– Nem számított, keveseknek vagy nagy gyülekezet előtt prédikáltam-­e. Amikor igazgatója lettem a Tiszáninneni Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményeinek, hétvégenként lelkészi szolgálatot végeztem a környékbeli tanyákon. Egyik vasárnap reggel zárva találtuk a templomot, nem jött el a kulcsos ember. Két­-három asszonnyal leültünk az árokpartra, és megtartottuk az istentiszteletet, éppen úgy, ahogy Filippiben Pál rátalált Lídiára és az asszonyokra a folyó partján. Jó természettel áldott meg az Úr, örömet leltem mindabban, amit végeztem. Lehet, azért élek még mindig – gondolkodik el a kilencven éves aktív nyugdíjas.

A nappali falán olyan emléktárgyak lógnak, amelyeket a házaspár külföldi barátaitól kapott, illetve távoli látogatásai alkalmával szuvenírként hazahozott.

Máig fára mászik a cseresznyéért. Délelőttönként kutatásokat végez a dolgozószobája mélyén, délutánonként kertészkedik. Úgy tartja, mindkettőre szüksége van, így érzi magát kiegyensúlyozottnak. – Szerteágazó az érdeklődési köröm, néprajzi, földrajzi kiadványokat is megjelentettem korábban. Sok tervem van, talán több is, mint amennyi év áll előttem, de nem bánom, kutatok ameddig lehet – meséli a puritán életet élő György, és hozzáteszi: vallja József Attila Két hexameterét: „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”

Arra a kérdésünkre, hogy a disszertációjában megfogalmazott keresztyén misztikából mit sikerült megismernie hosszú élete alatt, úgy válaszol: több az élet, mint amit öt érzékszervünkkel észlelünk. A tudatalatti vagy a láthatatlan többet jelent ennél – fejti ki a lelkipásztor. Szerinte ajándék Isten tükrében látni magunkat. – A mesékben és a történelemben is többször földhöz vágták a tükröket, ha nem tetszett a látvány. Néha a Bibliát is félreteszik, mivel rosszat mond róluk, pedig Isten tükre jót akar. Erősnek és bátornak kell lennünk ahhoz, hogy megvizsgáljuk az életünket, és elhagyjuk a bűneinket.

– Szerettem gyakorlati teológiát és homiletikát, igehirdetés-­elméletet tanítani a sárospataki teológián. Bár a sok kedves emlék között kellemetlen is akad. Felvetettem lelkigondozás­órán, hogy látogassunk el egy szociális otthonba, ahol betegekkel találkozhatnak a diákok. Többen elkezdtek zúgolódni, mivel ők nem szeretnek betegekkel érintkezni. Magyaráztam: ezt nem kerülhetik el a lelkészi hivatásban, nemcsak a szószékről kell erősíteni a nyájat, de a betegágy mellől is. Nem az egészségesekhez, hanem a betegekhez küldött el minket az Úr Jézus. Kedves diákjaim voltak, sok esetben feleségem anyáskodott felettük – emlékezik vissza az egykori dékán.

Benke György szerint a prédikáció kulcsa, hogy a lelkész kapjon igei üzenetet a lekcióból, így lesz hiteles és hatásos a szószéken. – Érezhető, látható, hogy a kimondott szó szívből vagy csak fejből szól­-e. 1944 novemberében jöttek be községünkbe az oroszok, akkor kaptam első Újszövetségemet édesapámtól, mondván, nem tudni, mi vár ránk. Azóta tanulmányozom az Igét. Teológusként görögül olvastam az Újszövetséget, A zsoltárok könyvét latinul. Nem azért böngésztem, mert prédikálnom kellett, nekem volt szükségem rá. Gyermekkoromban a közös étkezések harmadik vagy negyedik fogása a bibliai részlet felolvasása, ötödik a közös éneklés volt. Ezt mi ma is így gyakoroljuk.