Angyalok a vízben

Helli és Hella aranysárga angyalhalak voltak, akik a Vörös-tenger sekély vizeiben éltek. A két kishal teljesen egyformának tűnt. Mindketten citromsárgák voltak, a szemük körül sötétkék folttal. Csak az anyukájuk tudta megkülönböztetni őket, mert Helli jóval gyorsabb volt, mint Hella, akár úszásról volt szó, akár beszédről. Hella szeretett elgondolkodni a dolgokon, és képes volt hosszan elmerengeni egy-egy korallvirág szép színén és formáján is.

– Mama – kérdezte egyszer az anyukáját –, miért neveznek minket angyalhalnak?

– Nem tudom – válaszolta Hanna mama. – Az emberek furcsa neveket adnak a halaknak. De Polli néni azt mondta nekem…

– Te ismered Polli nénit? – kérdezte kerekre nyílt szemmel Helli. Mert bizony sok történetet hallott már a vénséges vén polipasszonyságról, akinek birtokában van a Vörös-tenger minden bölcsessége.

– Igen – válaszolta Hanna mama –, kishalkoromban néha elvitt anyukám Polli nénihez, mert nekem is rengeteg kérdésem volt – simogatta meg uszonyával a kishal fejét.

– Igen? És mit mondott az angyalokról Polli néni? – kérdezte türelmetlenül Hella.

– Azt mondta nekem, hogy becsüljük meg a nevünket, mert nagy kiváltság az. Istenre emlékeztetjük vele az embereket. Az angyalok jutnak rólunk eszükbe, akiket Isten küld hozzájuk követségbe. Talán az aranyszínünk idézi fel bennük azt a ragyogást, amilyennek az angyalokat képzelik.

– Ragyogást? Miért ragyognának az angyalok? – kapta fel a fejét Helli is.

– Mert égi lények, Isten közelségében élnek, így biztosan ragyogóak. Tudjátok, a víz fölött van az ég, és onnan érkezik a fény. Meg valami olyasmit is mondott Polli néni, hogy réges-régen az embereknek volt egy szent ládájuk, amelyet két angyal őrzött. Fából készült a láda, de arannyal vonták be, és a tetejére két szárnyas angyalt faragtak. Az emberek Szentírása szerint maga Isten adott nekik erre parancsot. Gyönyörű arany fénye lehetett a szent láda tetején annak a két angyalnak. És ugye mi is mindig párosával járunk… Ami-

kor megláttak minket az emberek, lehet, hogy ezek a csodás angyalok jutottak az eszükbe. És az is lehet, hogy az uszonyainkat látták angyalszárnyaknak.

– Óóóó – csodálkozott el Hella –, ez olyan érdekes! Meg az emberek is. Hogy a szárazföldön járnak, képesek víz nélkül levegőt venni. Olyan jó lenne megismerkedni velük.

– Erre ne is gondoljatok! – csattant fel Hanna mama. – Az ember a Vörös-tenger legvérszomjasabb ragadozója! Tömegével fogja ki a halakat, és megeszi őket!

– Az angyalhalakat is? – rettent meg Hella.

– Nem, minket nem esznek meg – próbálta kicsit tompítani a dolgot a halmama. – Ha angyalhal akad a hálójukba, azt életben tartják. De fogságba vetik, és élete végéig egy szűk üvegkalitkában tartják. Ha embert láttok, meneküljetek olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtok. Megígéritek ezt nekem?

A két kishal lelkesen bólogatott, de Hanna mama valahogy úgy érezte, hogy a halacskái nem fogják ennyiben hagyni a dolgot.