Harmincnégy évet töltött a levegőben légiutas-kísérőként, állandó mozgásban. Hol vannak a gyökerei?

Születésemkor anyukám a Korvin Ottó Kórház kórház gyerekrendelőjében dolgozott nővérként. A Városligeti (egykori Gorkij) fasorban a református templom pont az egykori kórház mellett van, ott kereszteltek meg titokban, apukámnak csak utólag mondták el. Az egyetemi évek alatt nagy szellemi beszélgetéseket folytattunk a társaimmal, de nekem valami hiányzott, azt éreztem, hogy vissza kell térnem a gyökereimhez. Apám azt mondta: felőle mehetek templomba, csak se ő, se más ne lássa.

Lopva jártam hát a ma is működő Limanova téri templomba. Voltak olyan egyetemi társaim, akikkel közösen jártunk bibliaórákra, ott kezdtem el a Szentírást tanulni, és ott fogalmazódott meg bennem, hogy szeretnék konfirmálni. 1983-ban lettem légiutas-kísérő, volt bennem utazási vágy, ráadásul külkereskedelmi szakon végeztem, így több nyelven beszéltem. A munkám „mellékhatásaként” a gyerekkoromtól kínzó asztmám is megszűnt a repülőgép utasterében kintről keringtetett tiszta levegőnek köszönhetően.

Van egy fia, hogyan tudta a gyermeknevelést összeegyeztetni a sok utazással?

Az első férjem balesetben meghalt, így lett az élettörténetem egyik fontos jellemzője, hogy egyedül neveltem fel a fiamat, emellett kellett megoldanom a repülést. Az Isten azonban ezt a kérdést is elrendezte. A születésekor a szüleim már nyolcvan év körüliek voltak, és a fiam érkezése új erőt adott nekik. Segítettek, mindenben mellettem álltak, és sokat fiatalodtak az unokájuk mellett. Amíg a gyerek kicsi volt, nem repültem hosszú távokat, de amikor iskolás lett, sok útra eljött velem. Addigra a Malév repült már New Yorkba, Bangkokba, Torontóba, sőt még Japánba is, ki ne szeretne ilyen messzi helyekre eljutni! Ezeken az utakon rábíztam a fiamat egy-egy szimpatikus utasra vagy a kollégáim hozzátartozóira, így repültük be a világot. Sokat profitáltam a levegőben eltöltött harmincnégy évből: az emberismeret mellett a bizonyosságot, hogy az Úr mindig velem van. Abban pedig csak bizakodom, hogy a Jóisten megmutatkozott a mosolyomban, a viselkedésemben, az utasokhoz való hozzáállásomban.

Rengeteg helyen járt a pályafutása alatt. Hogyan kereste Isten jelenlétét ezekben az idegen városokban, országokban?

Nem is én kerestem, hanem az Úr mutatta meg folyamatosan önmagát. 1989-ben repülőgép-eltérítést is átéltem. Két cseh fiú akarta Amerikába téríteni a Budapest-Prága-Amszterdam gépet. Tudta, hogy egy gépet 90 másodperc alatt kell tudni kiüríteni? Még a földön álltunk, és egy földi kísérőt ejtettek túszul, maguk előtt tartották a lányt, aki fájdalmas hangokat adott ki. Először nem értettem a helyzetet, le akartam ültetni. Akkor láttam meg a hatalmas vadászpuskát. Azonnal elkiáltottam magam, hogy mindenki meneküljön, mire nagy tolongás lett. A két férfi a pilótafülkébe ment, így akik a gép elejében voltak, még sikeresen ki tudtak jutni, a hátul ülők azonban már nem. Biztos vagyok benne, hogy abban a pillanatban az Úr fogta a kezem, és általa tudtam, hogyan kell cselekednem. Végül a gépeltérítőkkel a frankfurti NATO-támaszpontra repült a járat, ahol megadták magukat. Ez volt a Malév történetének egyetlen géprablása.

Sokan félnek a repüléstől, ön pedig életvitelszerűen repkedett a világban. Mi adta a bátorságot, biztonságérzetet, hogy nap mint nap gépre szálljon?

„Mert az Úrban bizakodhatsz, és ő megőrzi lábad a csapdától” – olvasható A zsoltárok könyvében. Mindig fontos, hogy a jók útján járjunk, ügyeljünk az igazak ösvényeire. Voltak ugyan éles helyzetek, de tudtam, hogy nekem dolgom van. Én az Úr tanítványa vagyok, akinek az a feladata, hogy másokat mentsen. Nagyon sok ember fél, és nem meri rábízni magát az Úrra. Egy hívő embernek viszont az a bizalma, hogy mindig az Úr akarata érvényesül. Én letettem az életemet az ő kezébe.