Mi szeretett volna lenni gyermekkorában?

Lelkészi elhívásom óta teljesen szertefoszlott, de mindig is a művészetek vonzottak. Édesapám színházi dolgozó volt, így ebben a környezetben nőttem fel. Ezért sokáig azt hittem, hogy én is hasonló irányba fogok orientálódni. De miután tizennégy éves koromban mély lelki élmény ért: megtértem, teljesen szakítottam ezzel az elképzeléssel, és világossá vált számomra, hogy az Úr lelkipásztornak szeretne engem. Maga a megtérés olyan pillanat volt az életemben, amely teljesen átformálta a gondolkodásomat és a középpontba helyezte Jézus Krisztust. Tehát az újjászületésem volt az, amely teljesen átalakította az orientációmat.

Milyennek látta a hivatást lelkésszé avatása előtt?

A teológián sok mindent mondtak nekünk a lelkészlétről, de akkor még közvetlenül nem szembesültem a lelkipásztori hivatást érintő dolgokkal. Ezekre nem lehet kellőképpen felkészülni, meg kell őket élni. Lelkészi munkám során sok mindent kellett megtapasztalnom rövid időn belül: olyan kérdéseket, mint egy haldokló ember lelkigondozása, vagy támasznyújtás gyermek elvesztését gyászoló embereknek. Vagy azoknak hirdetni az evangéliumot, akik épp szembesültek bűneikkel. Nehéz helyzet, amikor egy hívő beszámol a legféltettebb dolgairól.

Ezekre az ember nem tud felkészülni, hanem meg kell tapasztalnia és tudatosítania kell magában, hogy az Úr Jézus Krisztus szolgájaként őt kell képviselnie és visszatükröznie. Az egyetemen mondtak olyasmiket, amik túl negatívan és sötéten festették le a lelkészi életet. Az árnyékos oldalát írták le a hivatásunknak. Olyan legendákról beszéltek, amelyeket a saját hivatásomban és életemben egyáltalán nem tapasztaltam. Sokan beszéltek a kiégésről, azonban amennyiben az ember valóban fontosnak érzi a krisztusi tanítványságot, mindig van, amiben tud növekedni. Én nem érzem a kiégéstől való fenyegetettséget, mert tapasztalom a hivatásom fény-oldalát is.