Emberközpontú társadalmunk életünk filmjében Istent legfeljebb mellékszereplővé tette. Szinte mindegy, hogy életvezetési tanácsot kérünk, szórakozni megyünk vagy gyülekezetbe járunk, Isten értünk létezik. Mondhatnánk, hogy az ember legfőbb célja, hogy használjuk Istent, és örökké jól érezzük magunkat.

Pedig nem mi teremtettük magunkat, ezért őrültség úgy élni, mintha bármik és bárkik lehetnénk, és azzá válhatnánk, akivé akarunk. Nem magunkhoz tartozunk, hanem Istenhez. A Teremtő nem a mi boldogságunkért van: dicsőségére létezünk, azért teremtett, hogy neki örüljünk. A megváltás jogán is hozzá tartozunk. Kiválasztott bennünket, megváltott, újjászült, örökbe fogadott és megigazított, beemelt Krisztus testébe. Dicsőség az Úrnak, hogy az egész világ az ő kezében van, tudja, hová tart a történelem, sőt előttünk jár, és eljuttat a célba minket szava és Lelke által.

De akik hisszük is Istent, a legtöbben nem megfelelően tesszük. Tartunk minden mástól, a körülményeinktől, a jövőnktől, a haláltól, a többi embertől. Miért gondoljuk, hogy nem kell őt félnünk? Minden problémánk ezzel kezdődik. Mindannyian kis Nabukodonozorok vagyunk, akik a személyes palotánk tetején sétálunk, és magunkban dicsekszünk: „Ez az a nagy Babilon, amelyet én építettem királyi székhellyé hatalmam teljében, fenségem dicsőítésére!” Azonban őt Isten megalázta, és a király a szenvedéseken keresztül jött rá, hogy Isten nemcsak általában, hanem személy szerint őfelette is szuverén Úr: „…föltekintettem az égre, és értelmem visszatért.” (Dán 4,31) A bűn gyökere, hogy a Teremtő helyett a teremtett dolgokban próbálunk megelégedést találni. Érdekes módon ennek következtében mindentől és mindenkitől remegünk, kivéve azt az egyet, akitől a legjobban tarthatnánk, vagyis magától Istentől.

A félelmet másoktól, a jövőtől, bármitől istenfélelemmel űzhetjük el.

Az Úrtól való félelem vezet bennünket kegyelméhez Krisztusban. „De nálad van a bocsánat, ezért félnek téged” (Zsolt 130,4). Micsoda paradoxon, nem igaz? Létezik józan, de nyugtalanító félelem Istentől, ugyanakkor egyfajta furcsa félelem is, amely az evangélium miatt fakad fel. Az egyik a Sínai-hegyre, a másik a Golgota hegyére tekint. Nekünk mindkettőre szükségünk van.