Halála 75. évfordulója lehetőséget teremt arra, hogy szóljunk gazdag életútjáról, az általa alapított szeretetszövetségről. 1862. december 4-én született Kenderesen. Édesapja, idősebb Kiss Ferenc kántortanítóként dolgozott a Kenderesi Református Egyházközség alkalmazásában. Az ifjú tanulmányait Mezőtúron, majd a német nyelv magasabb szintű elsajátítása érdekében Késmárkon, utána Kecskeméten végezte. A Debreceni Teológiai Akadémián 1880 és 1884 között tanult, lelkészi vizsgáit 1885-ben tette le. Tanárai közül jelentős hatást gyakorolt rá Balogh Ferenc (1836–1913) egyháztörténész, aki a kollégiumi hitélet erősítése érdekében 1869-ben megszervezte a Hittanszék Önképző Társulatát. Ő ébresztette fel Kiss Ferencben a magyar egyháztörténet iránti érdeklődést.

Teológiai tanulmányainak befejezése után több városban vállalt tanítói vagy segédlelkészi feladatot. Az első önálló lelkipásztori állást a Földesi Református Egyházközségben töltötte be 1893-tól 1899-ig. Ezt – 1899 és 1913 között – a Püspökladányi Református Egyházközség parókus lelkészeként végzett szolgálat követte; jó szervezőképességről és szociális érzékenységről tett tanúbizonyságot. Ezeket a talentumokat is értékelve választották – 1911-ben – az Alsószabolcs-Hajdúvidéki Református Egyházmegye esperesévé. Az egyházmegyei székfoglaló beszédében többek között kijelentette: „…az éhezőnek kenyeret, a tudatlannak világosságot, a bűnösnek váltságot! – Éppen eleget hallotta már a világ fórumi szószékekről, templomi katedrákról, iskolakönyvekből… hogy baj van, hogy segíteni kell… Ne csak prédikáljunk a népnek, hanem foglalkozzunk a néppel. Teremtsünk gyülekezeti életet. Erősítsük az egyén hitét, s ez a csodatévő erő: a nép a Krisztusban, Krisztussal újjászüli egyházi életünket – ezt a megmerevedett organizmust.” E beszéd programpontjai párhuzamba állíthatók

Szabó Aladár lelkipásztor XIX. század végi, XX. század eleji tevékenységével és lelkiségével. Ő kortársaitól kiérdemelte a belmisszió atyja megtisztelő címet, és a Budapesti Református Egyházközség segédlelkészeként több gyülekezet megszervezésében részt vett az 1880-as évek közepén. Szerkesztésében jelent meg – 1896-ban – az Új óramutató című, belmissziós tanulmányokat tartalmazó, a magyar protestantizmus egészére nagy hatást gyakorló könyv. A XX. század hajnalán Szabó Aladár a protestáns hitélet bensőségesebbé tételét szolgáló egyesületek, így a Bethánia megalapításában vett részt.

Kiss Ferenc XX. század első felében végzett szolgálata a Szabó Aladár kijelölte irányon haladt végig. A különbség talán annyi a két református lelkész missziós szemlélete között, hogy amíg utóbbi a felekezetközi hitébresztő mozgalmak megszervezésének nagy jelentőséget tulajdonított, előbbi a szolgálatát hitvallásos alapon a Magyarországi Református Egyház szervezeti keretei között képzelte el. 1912-ben újabb szolgálati területen választották meg felelős vezetővé, így az egyik legnagyobb lélekszámú magyar református egyháztest, a Tiszántúli Református Egyházkerület lelkészi főjegyzője lett. Ugyanabban az évben a Debreceni Teológiai Akadémia vezetősége megbízta a belmisszió és a lelkipásztorkodástan oktatásával.

1914-ben kinevezték a Debreceni Református Kollégium felsőfokú karaiból létrehozott, állami fenntartású Debreceni Egyetem első rektorává. Az egyetemvezetői tisztet az 1914/1915-ös tanévben töltötte be. A Bevezetés a lelkigondozás és belmisszió elméletébe című kézikönyve 1917-ben jelent meg. Szaklektora volt a Forgács Gyula által írott, a missziológia történetét nyolcszáz oldalon feltáró monográfiának (A belmisszió és curapastorális kézikönyve). Tanári tevékenységét 1933-ig folytatta. Jelentős karitatív feladatokat látott el. E szolgálatok közül a lelkészárvák nevelésére létrehozott hajdúböszörményi Fiúkálvineum és a nyíregyházi Leánykálvineum megszervezése országos jelentőségűvé vált.

Minden addigi szociális tevékenysége koronájaként 1931-ben megalapította az Országos Református Szeretetszövetséget. Hitbeli példamutatásával és egyedülálló szervezői tevékenységével Kiss Ferenc – a Szeretetszövetség keretei között – számos árvaházat, aggmenházat hozott létre. A huszonkét településen lévő huszonhét árvaház közül az első Hejőpapiban 1934-ben, az utolsó Balatonkenesén 1940-ben létesült. Az intézményhálózat legnagyobb kiterjedése idején 550 gyermeket neveltek, magánszemélyek vagy közösségek által rendelkezésre bocsátott házakban. A kisebb otthonokban tizenöt-húsz árvát egy nevelő, a nagyobbakban huszonöt-harminc gyermeket kettő felügyelt.