Alig húsz éve még kuriózumnak számítottak a mesterségbemutatók, látványműhelyek, ma már természetes, hogy minden fesztiválon találkozhatunk ilyen programokkal. Az emberek szeretnek saját kezűleg létrehozni valami szépet, örömüket lelik az alkotásban, főleg, ha időtálló, míves tárgyakat készíthetnek. Hogyan hat a gyerekkori életterünk a jelenkori otthonunkra? Miért nem szabad, hogy a népművészet kimenjen a divatból? Ezek a kérdések jutnak eszembe, amikor Székesfehérvárott leparkolunk fotós kollégámmal. Nem nehéz felismerni, hogy melyik lehet Monikáék otthona.

A kapun a tulipános festett tábla jelzi, itt laknak Szabó-Deményék. Még el sem jutok a csengőig, amikor megszólal egy női hang: Áldás, békesség! Kedves mosoly és a „tegeződjünk” felajánlás. – Így közvetlenebb lesz a beszélgetés – mondja vendéglátónk, aki a nappaliba invitálva megállás nélkül mesél, miközben férje sugárzó mosollyal kávét és teát szolgál fel.

Művészet a tavaszban

A művészi kivitelezésű tárgyak mindig őriznek valami titokzatosat, vonzót, amitől jóval többek, mint az otthonunk, irodánk csillogó dekorációi. A különleges formákban, színekben, a rétegek megtervezésében alkotója egész lénye benne él. Vendéglátóink asztala látott már szebb időket, de patinája ma is árulkodó, miközben ámulattal nézem, Monika felidézi: – Ezt a festett bútort Zsindelyné Tüdős Kláráék ajándékozták anyósoméknak nászajándékba. Azóta féltve őrizzük, még nem mertem restaurálni ezt a kincset, de így is gyönyörű, nagyon kedves a családunknak – árulja el. A nappaliban ott vannak a ládák, a templomkazetták reprodukciói, az énekesszekrény és társai. Virágok virítanak a kazettás mennyezet másolatain is. – Készültünk egy kis tárlattal. Monika nemrég a gyülekezetben is bemutatta néhány alkotását, és megosztotta a hallgatókkal, hogyan vezette őt Isten a festés felé – magyarázza a férje, Sándor.

Olyan erő és érzelem van ezekben a mun­kákban, hogy a mozdulatlan tárgyak a néző képzeletében táncra perdülnek. A művészek szívesen fordulnak ihletért a természethez. Van, aki a virágokat, más az állatokat kedveli inkább, Monika is mesél a kedvenceiről, amikor belépünk a műhelyébe.

– A madarakat nagyon szeretem, évtizedek óta etetem őket télen, és folyamatosan tele vannak vízzel az itatók. Az egyik kedvenc néprajzkutatóm, Harangozó Imre gondolatai is hozzájuk kötődnek:

Lépésről lépésre

– Mindig is szerettem rajzolni. Gyerekkoromban ka­­rácsonyra rajzmappát és ceruzákat kaptam. Tizenkilenc éves koromig Kiscséripusztán éltünk, édesanyám tanítónő volt, édesapám agrármérnök. Ő sajnos érettségi után egy hónappal villámcsapásban meghalt – kezdi történetét Monika. – A szüleim akkoriban már építkeztek itt, Fehérváron, az Öreghegyen. Mivel nem volt még kész a ház, augusztusban dolgozni kezdtem, így lettem rajzoló a múzeumban: ásatásokon készítettem felméréseket, épületek alaprajzát, sírokat, leleteket rajzoltam. Itt töltöttem el több mint harminckilenc évet. A munka mellett elvégeztem Budapesten a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolát díszítőfestő szakon. Életem legcsodásabb iskolája volt, egy kitűnő rajztanárral, Gőbölyös Gyulával, aki sajnos már nem él, de életem végéig hálával gondolok rá – meséli.

– Időközben férjhez mentem, született két fiam és egy lányom. A gyermekneveléssel töltött évek után bukkantam rá a Magyar Hagyományok Műhelyére Pesthidegkúton, amelynek egyik szervezője Bognár Kata volt. Molnár V. József a néprajzról tartott itt előadást, Papp Gábor művészettörténész pedig a templomi mennyezetkazettákról. Gyakorlati képzésnek Platthy István rajztanár és művészetterapeuta rajzműhelyét választottam, tőle tanultam meg a megszokottól eltérően látni. Ezen a képzésen nyílt ki
a szemem a gyönyörű festett kazettákra, teljesen beszippantott ez a téma. Akkor még eszembe sem jutott, hogy ecsetet fogjak a kezembe. 2012-ben tudtam meg, hogy a Fehérvári Kézművesek Egyesülete minden évben szervez bútorfestő alkotótáborokat.

Abban az évben Gaál Jánost, a népművészet mesterét, a Néprajzi Múzeum nyugalmazott restaurátorát hívták meg. Templomkazetta-festést tanított, abban a pillanatban eldőlt, ott a helyem. Azóta szünet nélkül élvezem a festést. Ő lett a mesterem, de sokat köszönhetek Radetzky Csilla népi iparművésznek is, aki hosszú évekig a kézműves egyesület bútorfestő körét vezette – folytatja a díszítőfestő.

A mesterek nyomában

Demény Monika ötvenhét évesen a családja támogatásával saját kisvállalkozásban, főállásban látott neki festeni. Első alkotása egy virágokkal festett hódmezővásárhelyi tábla, templomkazetta volt. Ebben volt mestere Gaál János, akinek a munkái a zuglói református templomban is láthatók, több kalotaszegi díszítésű mennyezetkazettával örvendeztette meg a zuglói gyülekezetet. Erdélyben, Nyárszón pedig egy egész templommennyezetet, kétszáztizenegy kazettát egyedül festett meg.

Monika 2017-ben Nagykőrösről kapott felkérést, hogy a Rácz Péter gondnok, helytörténész által a helyi múzeumban felkutatott fekete-fehér fotó alapján rekonstruáljon egy templomkazettát. – Bereczky Zoltán nyugalmazott református lelkipásztor a hetvenes évek óta kutatja a református mennyezetkazettákat, ő mesélte, hogy sajnos látta vízben állni a régi nagykőrösieket. A támogatóimmal nagyjából körülhatároltuk, melyik tájegységhez kapcsolódhat a fényképen megörökített darab. Mindent összevetve az derült ki, hogy a híres komáromi asztalosközpont mesterei közül festette valaki. Látszik még a fekete-fehér fotón is, hogy elfűrészelték, a zsanér és a kulcslyuk helye is felfedezhető a táblán. Még az is lehet, hogy egy mellékhelyiség ajtajaként használták – mutatja.

– Végül a mezőcsáti templomkazettákat vettem alapul. A rekonstrukció eredeti méretben készült el, 160x140 centiméteres. 2018 őszén helyezték el a templom egyik falára önálló iparművészeti alkotásként – mondja büszkén Monika.

Múzeumi rajzolóból szakrális művész

A szakrális művész legelső rekonstrukciós munkájának kicsinyített másolatát 2019-ben a Magyar Kézműves Remek díjjal ismerték el. Időközben zsűriztette néhány alkotását a Hagyományok Házában, ahol több is elnyerte a szakértők méltatását. – Ugyanebben az évben a református egyház megbízásából megfestettem egy kórósi templomkazetta-reprodukciót, amely egy lebombázás után újjáépített szíriai keresztyén templom falára került ajándékként Aleppóba. A kazettára az eredeti felirat helyett az „Áldás, békesség” köszöntést festettem a megrendelő kérésére. Követem a szíriai közösség oldalait, az istentiszteleteket, és olyan álomszerű és végtelenül megtisztelő, hogy ott van a munkám – mondja meghatódva.

– Ugyanekkor készítettem el egy kovácshidai templomkazetta másolatát, amely Bejrútba, egy keresztyén gyülekezeti házba került.

„Monika, maga az élő lelkiismeret, az alkotásai szakrális munkák” – idézem Berze János református lelkipásztor szavait. – Tényleg szakrálisnak éli meg a tevékenységét? – kérdezem. – Onnan indultam és oda érkezem: a templom, Isten háza különleges hely, sehol máshol nincsen olyan légkör, mint ott. Valóban megszentelt tér. Ezért is olyan felemelő és csodás a kazetták motívumait kutatni, azokból tervezni, azokat festeni – kapom válaszul. Rengeteg gyönyörű festett mennyezetű templom van a Kárpát-medencében: Erdélyben, a Felvidéken, Horvátországban, de Kárpátalján is. Több évvel ezelőtt az Ormánságban jártam tanulmányúton. Rengeteg izgalmas dolgot fel lehet ilyenkor fedezni, például itt láttam a titokzatos zsoltármutató kis szekrényt, Kovácshida és Garé templomában. Ezek forgathatók voltak – már mutat is egy példányt, másolatot Monika –, hátul van egy kis rekesz, ebben helyezték el a számlapokat. Korábban részt vettem meghívottként gyülekezeti táborban, ahol a gyerekekkel festettünk igés táblácskákat – folytatja.

– Az előkészület hosszadalmas: itthon lecsiszolom a falapokat, lealapozom, viszek mintát, a gyerekek kiválasztják, amit szeretnének, és akkor jön a festés. A kis kezek azt is nagyon élvezik.