Borsod vármegyébe vezetnek családi gyökerei. Onnan ered protestáns hitbéli elköteleződése is.

Édesapám református lelkipásztor volt Lak községben és további három településen. 1949-ben kapott lelkészi diplomát Sárospatakon, s ahhoz a nemzedékhez tartozott, amelyet a világháború után fiatalon érintett meg a „református egyházi ébredés”. Ez széles körű megújulási mozgalom volt, a személyes, biblikus keresztyén hit komolyan vételét szorgalmazta. 1972-ben, édesapám korai halála évében az akkori egyetlen református gimnáziumba kerültem, Debrecenbe. Számos diáktársam hasonló hitvalló miliőben nevelkedett, mint én. E családok gyermekeinek ma is meghatározó a szerepük egyházunk életében: lelkipásztorként, tanárként, presbiterként, gyülekezeti tagként. Az atyai örökséget igyekszem máig komolyan venni és küldetésként megélni. Érdemes lenne alaposabban elemezni, hogy a szocializmus évtizedeiben a hivatalos egyház és az állampárt által épp csak megtűrt egyházi ébredés öröksége mekkora szerepet játszott a hiteles biblikus gondolkodás átmentésében.

A hegyvidéki származásúak nem mindig találnak otthonra tengersík vidéken. Ön diákkora óta erős hitbéli kötelékekkel kapcsolódik a „kálvinista Rómához”. A reformátusság mellett milyen más emberi, szellemi erők vonzották és vonzzák Debrecenhez?

Ha a sárospataki református kollégiumot 1952-ben nem államosítják, a földrajzi közelség és a történelmi, családi kötődések okán nemcsak én, hanem számos debreceni iskolatársam is ott tanult volna tovább. Nemcsak a hegyek hiányoztak Debrecenben, hanem a Tiszáninnen családiasabb, patriarchálisabb egyházi légköre is. Idővel megszoktam az alföldi város ridegebb szellemét, amelyhez Debrecenben történelmi okok miatt némi zárkózottság is társult.

Később, amikor közelebbről megismertem a város és kollégiuma történetét, sőt egyre többet írtam a témáról, az is világossá vált, hogy Debrecen esete nem egyedi, inkább példázatos: a folytonosság és a megmaradás záloga nálunk, magyaroknál évszázadokon át részben éppen a történelmi kényszerekből és a társtalanságból származó zárkózottság volt. A XVIII. század elejére kisebbségbe szoruló, de iskolái révén erős szellemi pozíciókat őrző hazai protestantizmust mindez hatványozottan érintette. Furcsa ellentmondás ez, nehéz történelmi örökség, de meg kell tanulnunk együtt élni vele. Aki nem jut el ennek elfogadásáig, megkeseredetté válhat, még keresztyén emberként is. A „Megbünhödte már e nép / A multat s jövendőt!” és az „Itt élned, halnod kell” együttes parancsa ez. Érdemes lenne e paradoxon mai hitbeli vonatkozásait is mélyebben elemezni.

Negyven éve tanít a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában, kezdettől tudományos munkát is végzett. Oktatott a Kossuth-egyetemen, irodalomtörténész is. Nem divat ma Babits Mihály eszményét, a tudóstanár ideáját emlegetni. Gyakran hallom: a tanárnak nincs ideje, ereje publikálni. Valóban így volna? Mert az ön pályája eleven cáfolata e – szerintem hibás – vélekedésnek. Miképp tudta, tudja egyeztetni a tanítást a kutatással?

Az elmúlt négy évtizedben valóban igen sokféle tevékenységet végeztem, s olykor magam is csodálkozom, honnan volt erőm a tanítás mellett diákok körében önképzőkört, színjátszást patronálni, az idősebbeknek egyesületi életet szervezni – az Országos Református Tanáregyesületnek korábban elnöke is voltam, a Kollégiumi Baráti Kört ma is vezetem –, tudományos kutatást végezni, konferenciákon előadni, kutatóintézetet vezetni, évfordulós rendezvényeket szervezni… Mindezekhez három forrásból merítettem, merítek erőt. Szeretem vállalt feladataimat, örömmel végzem a munkámat, s küldetésnek tekintem. Mindig tudtam, mikor kell valamit elengedni egy fontosabb feladat kedvéért. Ma már úgy látom, a sokféle feladat egymást segítette, hiszen különböző időszakokban ugyanannak az ügynek a részletein dolgoztam, miközben egyetlen cél vezérelt: Isten országát kívántam építeni, a szó legtágabb értelmében. A cél tehát erőforrás is volt, elérésében belső kényszer vezérelt. Hiszem: amit a szociológia protestáns hivatásetikának nevez, ma sem kiüresedett történelmi fogalom, hanem – azok életében, akik nyitottak Isten teremtett világa iránt, és elég alázatosak, bátrak ahhoz, hogy életük fundamentumának a Biblia tanításait tekintsék – megélt valósággá válhat. Hálás vagyok azért, hogy minderről írhattam, s belőle valami keveset meg is tapasztalhattam.

Idén március idusán a Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozata kitüntetéssel ismerték el „a felnövekvő nemzedékek szellemi fejlődését szolgáló, több évtizedes” pedagógusi munkáját. A diákság körében a magyar nyelv és irodalom iránti érdeklődés jellege, mértéke megítélése szerint mennyiben változott az elmúlt négy évtizedben?

Egy bő emberöltőről van szó, amelyben a világ – benne az irodalom szerepe is – sokat változott. Az 1980-as években még seregestől akadtak olyan diákok, akik szinte falták az irodalmat. A rendszerváltás körüli években nem kis részt írók, művészek, történészek alakították a gyorsan változó közéletet. Hogy szereplésük mennyire volt szerencsés és hasznos, annak megítélése nem ide tartozik, de e tény társadalmi tekintetben súlyt adott a humán műveltségnek. A legjobbak még a ’90-es években is szívesen olvasták Tolsztoj, Szabó Dezső vagy Németh László terjedelmes regényeit. Ma – kevés kivételtől eltekintve – néhány oldalas szövegeket vesznek csak a kezükbe diákjaink. Én ezt a tendenciát korán fölismertem, mert voltak nyugat-európai kapcsolataim, és sejtettem: amit az oktatásban a ’80-as években a németeknél láttam, hamarosan nálunk is megjelenik. Ma már azt vallom, ha csak rövid szövegek olvasására kész vagy képes a diákjaink többsége, e rövidebb szövegek által kell megszólaltatnunk az időtálló üzeneteket. Az olvasás megszerettetése elsősorban nem a mennyiségen múlik, sokkal inkább a tanár fellépésének hitelességén. Magam ez utóbbit próbálom megőrizni.

E minőségőrzés érdekében milyen eszközei vannak – e vizuális kultúra uralta világban – az oktatónak a színvonalas irodalom megkedveltetésére? Németh László régi debreceni előadásával kérdve: „Mit tehet egy magyartanár?”

A válasz egyszerű. Nem sodródni kell az árral és méltatlan kompromisszumokat kötni, például digitális eszközökkel megerőszakolni az irodalmat és az anyanyelvet, hanem vállalnunk kell, hogy a nyelv és az irodalom elsősorban mégiscsak szöveg. Kezdő tanárként az 1980-as években gyakrabban nézettem irodalmi filmadaptációkat a tanórákon diákjaimmal, amikor ennek megvalósítása még nagyobb erőfeszítést kívánt, mint az utóbbi években, amikor a vízcsapból is filmek folynak. Ha már a mindennapokban alig találkoznak diákjaink a nyomtatott sajtó és könyv termékeivel, legalább a tanórán adjuk a kezükbe őket. E téren bizony nagyon megváltozott a feladatunk. Aki ezt nem érti, a korszerűség illúzióját kergetve úszni fog az árral. Véleményem szerint szabad mernünk konzervatívnak maradni az értékőrzés jegyében.