Menyus karikás szemmel érkezett a hittanfoglalkozásra. Hatalmasakat ásított, majd’ elaludt.

– Fáradt vagy, Menyus? – kérdezte tőle Boldi bá.

– Jaj, nagyon!

– Nem aludtál jól az éjszaka? Beteg vagy? Vagy valami baj van?

– Jaj, baj van, bizony! Nagy baj!

– Mire gondolsz?

– Hát te nem nézel televíziót? – csodálkozott elkerekedett szemmel Menyus a lelkészre.

– Időnként nézek. De nem túl sokszor - vallotta be Boldi bá.

– Hát, én se nagyon... Anyuék nem engedik. De itt, az oviban sokan néznek, és azt mondják, hogy mind meghalunk.

– Tessék? – kapta fel a fejét Boldi bá.

– Hát, hogy itt ez a háború nem messze tőlünk. Ricsi volt is arrafelé régebben, abban a furcsa nevű városban, ahol most harcolnak. Azt mondja, látta a tévében, hogy ott most minden romokban áll. Mint Törökországban. Ott mi is voltunk egyszer nyáron. Szerencsére nem akkor volt a földrengés, de mégis. Mi van, ha elér hozzánk is a háború? Vagy elkezd mozogni a talpunk alatt a föld? Mit csinálunk akkor?

– Imádkozunk – válaszolta határozottan Boldi bá. – Nem tudhatjuk, mi Isten akarata, de Jézus azt mondja, hogyha igaz szívvel kérjük Istent, akkor meghallgatja az imádságunkat. Kérjetek, és adatik nektek… Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik (Mt 7,7–8).

– Tényleg? – kérdezte kétkedve Menyus.

– Olyan ez, mint amikor szólsz apukádnak, hogy éhes vagy, enni szeretnél. Biztos, hogy ad neked valamit, ugye?

– Hát, persze!

– De nem feltétlenül csokit vagy fagyit...

– Sajnos nem – görbítette le a szája szegletét Menyus –, pedig nagyon jó lenne, ha mindig csokival tömhetném a hasamat! Nyamiii!

– Nem lenne az annyira jó – nevetett Boldi bá. – Ha sok csokit eszel, az nem jó a szervezetednek, sőt! Akár meg is betegedhetsz tőle, de persze, csak ha szokásoddá válik a mértéktelen csokievés. Ezért kapsz sokszor olyasmit, amit nem annyira szeretsz, mégis meg kell enni.

– Igen, tudom. Mondjuk a spenót. Na, azt utálom.

– Pedig sokkal egészségesebb, mint a csoki – bólintott Boldi bá. – Így van ez az imádsággal is. Sokszor olyat kérünk, amit nagyon szeretnénk, de Isten tudja, hogy nem jó nekünk. Csak azt teljesíti, ami a hasznunkra van, ami segít hozzá eljutni.

– De a háború meg a földrengés kinek van a hasznára? – húzta össze a szemöldökét Menyus.

– Senkinek – válaszolta Boldi bá –, de Isten néha megenged olyan dolgokat, amiket mi nem értünk.

– Akkor nem is tehetünk mást, csak imádkozhatunk? – kérdezte Menyus összehúzott szemöldökkel.

– Ó, dehogy! Fontos a segítés is. Nekünk is van testvérgyülekezetünk azokon a területeken, ahol a háború folyik. Éppen most szervezünk gyűjtést nekik. Ha gondolod, válogassátok át anyukáddal a ruháidat, játékaidat, és amit szívesen elküldesz a menekülteknek, azt hozzátok be a gyülekezetbe, eljuttatjuk nekik. Ha szükség lesz rá, befogadjuk a menekülteket, és segítünk ott, ahol csak tudunk. A földrengés idején például kutyás mentőcsapatot küldött ki az egyházunk, és sokak életét megmentették.

– Kutyásat? – lelkesedett Menyus. – Az nagyon szuper!

– És tudod, mi a legszuperebb?

– Micsoda?

– Hogy Istenhez bármikor odafordulhatsz, és beszélgethetsz vele, ha aggódsz vagy félsz valami miatt. Akár éjszaka is!