Az ünnep elmúltával egy végtelenül cinikus vox humana (emberi hang) így fogalmazott: „No, valóban feltámadt Krisztus? Találkoztatok vele? Jobbá, mássá lett a világ? Tudtommal nem ért véget az orosz–ukrán eszement háború, nagybeteg testvérem még rosszabbul van, állás után kell néznem, mert a cég feloszlik.” A megkérdezett csendben csak ennyit válaszolt: „Ha a háború véget érne, megköszönnéd Istennek? Ha testvéred gyógyulna, minek tulajdonítanád: a szerencsének, orvosi bravúrnak, a sors kezének? Ha majd találsz állást (mert fogsz találni), lesz egy csendes kis „kösz” oda, fölfelé? Tudod, feltámadt és él Jézus, nagyon is él, csak ez nem szenzáció, mutatvány, tóból kifogott, kívánságokat teljesítő aranyhal, hanem az álságoktól mentes mindennapi élet.”

Erről szól az aggastyán János apostol evangéliumában fennmaradt történet, a második csodás halfogás is. Elmúlt az ünnep, a tanítványok – még kimondani is borzongató – látták, hallották, tapasztalták az élő Urat. Majd eltelik néhány nap, és oda az ünnepi találkozás eufóriája. Jönnek a céltalan hétköznapok, a joggal égető kérdések: hol van Jézus, ha feltámadt, miért nincs velünk állandóan? Mi lesz az oly nagyon várt rendszerváltással (ó, hogy bukna már meg az a korrupt Kajafás-kormány, állna vissza végre az annyira óhajtott dávidi nagyságrendű királyság, Róma nélkül)?

Tehetetlenségükben elmennek halászni, hiszen ez az ő kitanult mesterségük. És – ahogy az már ilyenkor lenni szokott frusztrált emberekkel – nem fognak semmit. Mi történt? Kiestek a gyakorlatból három év alatt? Elfelejtették a szakmát? Rutin, tapasztalat nem segít? Döbbenetes önillusztráció: éjszaka van, sötét, üres a háló, sötét a kedvük is. Annak az emberi életnek kiábrázolói ők, akik dolgoznak, hajtanak, güriznek a semmiért, hogy éppen talpon maradjanak, megéljenek.

Ekkor a partról hang hallatszik: „Fiaim, van-e valami ennivalótok?” Mintha így kérdezné: fiaim, mitek van, mit tudtok felmutatni, mennyire vittétek? Van hitetek, tartásotok, biztonságérzetetek? (Abban az időben gyakran előfordult, hogy arra járó vándor kérdezte meg hasonlóképpen a halászokat, hogy halat vásároljon.) Hangzik a kiábrándító, fájón őszinte válasz: „nincs semmink”.