Előfordul, hogy keresztyén tinédzser lányok attól tartanak, Isten arra kéri őket, éljenek társ nélkül, ahogyan Pál is tette. Ön egyedül maradt. Lehet Istennek a felkérésére nemet mondani?

Már élő hitben jártam, amikor erről döntöttem. Mélyen átéltem Isten irántam érzett szeretetét. Amikor megértettem, hogy az ellenségeihez is ugyanezzel a szeretettel viszonyul, teljesen átadtam magam neki, így imádkoztam: Jézus, feltétel nélkül a tiéd vagyok, oda küldesz, ahová akarsz, azt veszel ki az életemből vagy teszel bele, amit te helyesnek vélsz. Másnap, igeolvasás közben Isten halkan megkérdezte tőlem: kész vagy-e értem és a mennyek országáért egyedül maradni?

Fölmértem, mivel jár a kérés: nem lesz földi társam, nem élem meg az anyaságot, nem tapasztalom meg, milyen megszülni egy gyermeket, magamhoz ölelni, amikor fölsír, csakhogy akkor már jól ismertem Jézus Krisztust és az ő szeretetét. Őt akartam követni és szolgálni. Egynapi belső harc után igent mondtam.

Hogyan érezte: volt szabadsága nemmel válaszolni?

A Megváltó mindent kész volt elveszíteni az Atya kérésére: szentül magára venni a bűneinket és meghalni értünk. De Isten szuverén, szabad akarattal teremtett, igyekszik meggyőzni bennünket és döntésre hívni, de nem kényszerít, és nem erőszakol ránk semmit. Mi döntünk. Az válik kiegyensúlyozottá, annak lesz békessége, öröme bármilyen körülmények között, akinek az életében Isten terve és akarata valósul meg, átélem ezt, és nem cserélnék senkivel. Ezután hívott el misszionáriusnak a pogányok közé, ekkor még szocializmus volt. Tizenhét évet vártam az indulásra.

Milyen élethelyzetben érte a felszólítás az indulásra?

Szabadságaimban Biatorbágyon, csendesheteken, asszonyok és lányok között végeztem lelki szolgálatot. Isten így érlelt és készített fel lelkileg az útra, fizikailag pedig özvegy édesanyámon keresztül, akihez segíteni jártam el, megesett, hogy reggeltől estig kapáltam nála, így bírtam Afrikában tizenöt kilométereket gyalogolni és kerékpározni a 38-40 fokos melegben. Ha megértjük, milyen feladatra szán bennünket az Úr, akkor teherbíróvá tesz, felkészít rá. Főként az Istenbe vetett feltétel nélküli bizalmat tanultam meg. A politikai változás után Magyarországon is megalakult a Molnár Mária Alapítvány, a Nemzetközi Liebenzelli Misszió ága. Elhívtak kuratóriumi tagnak, így rálátásom lett a munkájukra, vártam, Atyám mikor indít engem is útnak. Ötévenként kérdezgettem, hogy eljött-e már az idő, először így válaszolt A zsoltárok könyvéből: „Légy csendben, és várj az Úrra!”, másodszor így Péter második leveléből: „Nem késlekedik az Úr az ígérettel…” Vártam tovább.

Voltak kételyei, hiszen ön felett is telt az idő?

Isten hű, beteljesíti az ígéreteit, viszont nem mondja meg előre, mennyit kell várni rájuk. Azon a reggelen, miután elcsendesedésemben útnak indított a külmisszióba, a Molnár Mária Alapítvány ülésére belépve éppen Zambiáról vetítettek bemutató filmet. Isten csendben azt mondta: „Ez az a hely”. Erre én: „Uram, de hát ott malária és sokféle más betegség terjed, már nem vagyok fiatal, és a leginkább a kígyóktól rettegek.” A kuratóriumi gyűlés után megszólalt egy hang a szívemben: „Csak hittel lépni, csak ennyi kell. A szolga az urának gondja.” Végül a 91. zsoltár tette világossá, hogy nem kell félnem a dögvésztől, a döghaláltól, hogy oroszlánon és áspiskígyón járok majd. Így vette el a félelmeimet. Zambiában a kertem valóban tele volt kígyókkal, skorpiókkal.

Egyszer egy másfél méteres, hatalmas kobra akart megtámadni, már egészen fölemelkedett, hogy megöljön, erre csak anynyit tudtam mondani: „Úr Jézus, könyörülj rajtam!” – és hirtelen elsiklott. Hajszálon múlt az életem, Isten tartott meg. Azután egy kígyókat ölő kutyát adott mellém.

Tizenkét évet töltött külmisszióban, ebből tizenegyet Zambiában. Hány évesen indult útnak?

Harmincöt voltam hitre jutásomkor, és ötvenkettő, amikor angolul kezdtem el tanulni. Hat hónapot töltöttem a kanadai misszionáriusfelkészítőben, ahol az angol mellett azt is elsajátítottuk, miképpen tanulhatunk meg egy idegen nyelvet írásbeliség nélkül, és hogyan fogadjunk el egy távoli kultúrát. A képzés után nyelvvizsgát kellett tennem, hogy felvételizhessek egy trópusi egyetemre Angliába. Tisztában voltam a nyelvtudásommal, emberileg nem látszott rá esély. Istenhez fordultam. Másnap, tesztírásnál úgy pörgött az agyam, mintha újra egyetemista lennék. Alacsony pontszámmal, de sikerrel tettem le. Isteni csoda volt. Megszerezve a trópusi betegségekből a diplomát, ötvenhárom évesen indultam el Afrikába.

Milyen szolgálatot vállalt Zambiában?

Orvos-misszionáriusként szolgáltam. Az egészségügyi centrumban egyedül dolgoztam orvosként, a könnyebb állapotú betegeket felcserek látták el, hozzám a súlyosabb esetek kerültek. Közel százezer ember tartozott a körzetünkhöz. Az állandó túlterheltség miatt megesett, hogy este, imádkozás közben, térden állva aludtam el. A kimerültségtől felszínesebbekké váltak az elcsendesedéseim. Megvallottam Krisztusnak: ha a misszió azzal jár, hogy elveszítem őt, inkább hazamegyek. Ezután lazított a beosztásomon, és megnyitotta a lehetőséget a lelki szolgálatra. Ezért mentem valójában Afrikába, hogy Jézus Krisztusról tegyek bizonyságot, ezért sajátítottam el iszonyatos nehézségek árán a törzsi nyelvet. Az emberek nyolcvan százaléka nem beszélt angolul. Bibliákat vettem, evangéliumi könyveket, kölcsönkönyvtárat hoztam létre az egészségügyi centrumban a betegeknek. Isten munkálkodott a szívükben. Egyre több lelki szolgálatra támadt lehetőség. Eleinte vasárnapi iskolában tanítottam, azután csendesnapokat, a közben tinédzserekké vált gyerekeknek csendesheteket szerveztünk. Vasárnaponként az erdei szórványgyülekezeteket látogattam. A gyerekeknek angol olvasóklubot szerveztem, hogy legyen esélyük továbbtanulni.

Milyen a zambiai mentalitás? Hogyan élnek az emberek?

Északon, az ország frekventált részétől majd ezer kilométerre, elmaradott vidéken szolgáltam, Mungwi faluban. A tömegközlekedés nem volt megoldott. Mindenki gyalogolt, akár tíz-tizenöt kilométert is templomba vagy iskolába menet. Másképpen vágyakoznak Istenre, nem kényelmesek. Természetesnek vették, hogy korán reggel kapával mennek ki a földekre, majd hazatérve fölteszik fejükre a vödröt, lemennek vízért a folyóra vagy a forráshoz, és kinti tűzhelyen készítik el az ételt. Eleinte magam is gyalog tettem meg a tízhúsz kilométeres utakat a szórványgyülekezetekhez, majd kaptam biciklit. Zambia keresztyén országnak nevezhető, vendégszerető, békés emberek lakják. Közel hetvenkét törzs él ott, mégsem harcolnak egymással, mint máshol. A szívük nyitottabb a bizonyságtételre az európaiakénál. Itt az emberek lelke tele van az anyagi javakkal, a technikával. Ott jobban vágyakoznak Isten Igéjére, könnyebben jutnak élő hitre, fogadják el Jézus Krisztust megváltójukként. Sokan haltak meg fiatalon malária, AIDS, tbc, táplálkozási hiánybetegségek miatt. Szörnyű volt látni az AIDS miatt negyvenkilós férfiakat, harminc kilóra lefogyott nőket. Ma már sokkal szervezettebb a prevenció és az orvosi ellátás.

Az a tizenegy év, amelyet közöttük töltött, miben változtatta meg az Istennel való kapcsolatát?

Érlelte a hitemet. Több mint ötvenévesen kezdtem újat, egyedül egy idegen kultúrában. Volt benne szenvedés, betegség, megalázás, könnyek, próbatételek. Fizikailag, idegrendszerileg, lelkileg is túlterhelésben éltem. Előfordult, hogy megkértem az AIDS-es, tbc-s betegemet, ne köhögjön rám, ahogy vizsgálom, fordítsa el az arcát. Azt felelte: amaka navapwa, azaz: nincs erő. Valóban, huszonkilenc kilósan az embernek a legkisebb mozgásra sincs ereje. Azóta változtak az ottani viszonyok.