Az irgalmasnak nevezett samaritánus a Jeruzsálemből Jerikóba vezető országúton utazott. Aki épségben célba ért (nem úgy, mint a félholtra vert szerencsétlen, Lk 10,30), menet közben csodákat látott.

Először felkapaszkodott az Olajfák hegyének meredek lejtőjén, még egyszer visszanézhetett, felülről látta a templomot, talán vetett egy utolsó pillantást a térre, ahol a papok a reggeli áldozatot készítették elő. Ideje volt útnak indulni már, huszonöt kilométer állt még előtte és ezerméteres szintkülönbség. Elhaladt Betfagé mellett, majd keresztülvágott Betánián. Itt még szusszant egyet; tudta, legközelebb Ein Pratnál pihenhet, a forrásnál, ahol a legenda szerint Jeremiás a lenvászon övet elrejtette; mások szerint a próféta egészen az Eufráteszig gyalogolt, de az annyira felfoghatatlanul messze van!

Mire mindezt végiggondolta magában, az elemózsia is elfogyott, és emberünk továbbindult a Kelt-patak völgyén át (Wadi Qelt, Nahal Prat), de itt nem lassított – ez volt a veszélyes szakasz, most nem sötétedhetett rá. Aztán a távolban lassan kivehetővé váltak Heródes palotájának és a mellette épült kis erődnek a körvonalai. Tudta, a király minden télen itt időzött, élvezte a balzsamos estéket, amikor Jeruzsálemben éjszakára már lehűlt a levegő. De a látvány, amely fogadta, mégis túl szép volt: ligetek, kertek; látta, talán csak hírből tudta, hogy az uralkodó még medencéket is épített a palota mellé, sőt, hidacska is ível át egyikből a másikhoz.

De ez nem az ő világa volt. Ő a városszéli fogadóba érkezett. Mielőtt betért szerény jerikói szállására, talán még odaintett Zákeusnak, a vámszedőnek, és közben arra gondolt: te sem nőttél meg, míg Jeruzsálemben jártam. Csak az a Bartimeusként bemutatkozó férfi volt furcsa, aki az utolsó pár száz méteren mellette haladt, és valami Jézust emlegetett, Názáretből. Már látta valahol. Pillanatra megállt. Ez lett volna a vak, aki azelőtt itt koldult?